Igen. Megütötte az apró arcán. A kislány szája kicsattant.
Apuka jól megmutatta, hogy a fennhatósága alatt nem hisztériázhat itt a leánka, őt nem fogja szégyeníti. Az édesanya elvörösödött, és suttogó hangon, könnybe lábadt szemmel azt kérdezte: ezt most muszáj volt? Megijedtem, hogy őt is megüti a tajtékzó férfi, de csak ordított, mégpedig azt, (sokkal hangosabban, mint ahogy a leánka nyafogott), hogy a gyermek el van kényeztetve, nézze meg, hogy viselkedik most is, meg kell nevelni. Majd a felháborodástól kikészülve (igen, még ő volt felháborodva), elviharzott, és otthagyta a zokogó kislányt a szomorú édesanyjával. A nő ült, majd maga elé suttogta: de hát csak ötéves...
Teljesen ledöbbentem. Magán a tetten. Meg azon, hogy ha nyilvánosan, mások szeme láttára is meg meri tenni ezt a férfi, mi mehet otthon? Hogy
2020-ban egyesek még mindig itt tartanak. Hogy a gyerek az tulajdon, a felnőttek azt csinálhatnak vele, amit akarnak, mert az övék, ők nemzették, ők rendelkeznek fölötte.
Meg hogy senki nem reagált. Meg se moccant. Először én se.
Engem is vertek, mégis ember lettem
Nem, nincs az rendben, hogy sokan azt hajtogatják, őket is verték gyerekként, mégis felnőttek. Hogy azért lett belőlük ember.
Nem, nem azért. Inkább annak ellenére.
Felnőtt egy generáció, olyan emberek, akiket gyerekkorban bántalmaztak, amihez ma úgy állnak hozzá, hogy önmagukban normalizálják. Nyilván azért, hogy elviselhető, feldolgozható legyen, hogy akik a legjobban kellett volna szeressék gyerekként, a szüleik, megütötték őket. És azt mondják, igen, ez normális, sőt, szükséges. Miközben nem érzékelik, hogy a mai középkorúak nagy része érzelmileg defektes, kötődési problémái vannak, az intimitás nehezen megy, az önértékelés a béka segge alatt.
Sokan azzal áltatják magukat, hogy a „pofon az nem verés”, „csak a kezére ütöttem”, „csak a seggére csaptam”. De. Ez mind verés.
Ha kezet emeltem a gyerekemre, megvertem.
A gyereknek kellenek a korlátok, kell őket nevelni, persze, azért vannak szüleik. De ez nem egyenlő az agresszivitással, a bántással. És itt nem arról van szó, hogy a szülő nem borul ki néha, és nem kiabál egy nagyot (vagy kettőt; vagy hármat), mert hát emberből vagyunk, és az idegrendszerünk sem mindig van kötélből. Finoman fogalmazva. Hanem amikor mindennapos, vagyis normalitás az agresszió, a megfélemlítés, amikor a gyereket szó szerint – azon hamis magyarázat mentén, hogy majd felnőtt korában megköszöni – bántják, felülről lefelé kommunikálnak vele folyamatosan. És megütik. Majd kamasz korban csodálkoznak, hogy a gyerek nem mond el semmit, azt sem tudják, hol jár, mit csinál, kik a barátai. Egy bántalmazott gyermek hogyan bízna meg a szüleiben? Vagy például hogyan kérdezne olyan bizalmi viszonyt igénylő témáról, mint a szexualitás?
A gyermeklélek nem vicc tárgya!
Nem vicces az az internetes mém sem, amelyre az van írva egy sodrófa vagy fakanál mellé, hogy ez volt gyerekkoromban a pszichológus. Ne osszuk az ilyen típusú képeket, rettenetesen károsak!
