Így várakozom én, lelkileg még csórén, de a megszületett élményemmel a tenyeremben, a vajúdás örömétől izgatottan, és kíváncsian várom, szólítom, dalolva hívogatom a barlangból a lényeket.
Kedves Szavak, itt tartok egy újszülöttet a kezemben, még olyan érzékeny, védtelen és remeg. Vajon meghallotok-e engem, ti, barlangbeli lények, segítetek-e nekem, kijösztök-e, és beborítjátok-e, felöltöztetitek-e?
A barlangbejárat súlyos fekete függönye felgördül ekkor, ti pedig mint a pillangók, hirtelen finom rebbenéssel kirajzotok. A vállamra, szememre, tenyeremre szálltok, és néven szólítjátok az újszülöttet. Olyan megtisztelve boldog vagyok, hogy én is lehettem a hetedik közül „egy, kit a szó néven szólít”. (József Attila)
S ha ők méltónak tartanak rá, akkor kijönnek, beburkolják az élményt, és összeáll az írás, meg tudom fogalmazni azt, ami bennem megszületett és kikívánkozik. A szó által testet ölt a vers, történet, fogalmazás.
Pitymallat – a barlanglakók közt ő az egyik kedvencem.
Emlékszem, kisiskolás koromban a tanító néni egyszer feladatnak adta, hogy írjunk fogalmazást egy kirándulásról. Én egy erdei kirándulásról írtam, meseszerűt akartam, voltak benne tündérek, manók és valóság is egy kicsi. Hú, én olyan büszke voltam magamra, hogy ezt a kettőt így összemixeltem, hogy nagyon! Úgy éreztem, jó jó, hogy fogalmazás, de ez egy mese is, meg valóság is. Különlegesnek hittem.
persze, a helyesírási hibákat is megemlíti, na, tudom, mert biztos lesz benne elég, de most nem erre koncentráltam, hanem hagytam, hogy vigyen, repítsen a képzeletem. Eljött a fogalmazás óra, felolvassa Piri is, Juli is, Béla is. Csak én nem. Amiket a társaim felolvastak, azokban nem volt semmi mese, semmi manó, csak valóságszagú útleírás, helyesírási hiba nélkül. A tanító néni azt mondta ezekről, hogy nagyon jók. A többi… olyan átlagos. Közepes.
Iszonyú szomorú voltam. Egy világ omlott össze bennem. Csalódtam. Magamban csalódtam. Hogy milyen kicsi buta vagyok, azt hittem magamról, hogy tudok írni, érdekesen fogalmazni. Nem, nem tudok, nem vagyok érdekes, sem ügyes, a tanító néni is megmondta, hogy semmi különleges nincs ebben.
S elgondolkodom most, felnőttként, amikor újra az írást választom, hogy általánosítva a jelenséget, amit akkor gyermekként megéltem, milyen sokan vagyunk, felnőttek, akiknek gyermekkorában egy belső, halvány hangocska azt súgta, hogy úgy érzem, én ügyes rajzoló vagyok, vág az eszem, mint a borotva, igazi matekfej vagyok, jó színész leszek, gyönyörű hangom van, úgy táncolok, mint egy balerina. Ugye, világ? Te mit mondasz?
Az lenne jó, ha ezeket a hangocskákat egy felnőtt meghallaná és megválaszolná: igen,
Pont így ezt senki más nem tudná, csak te! Hát, táncolj, írj, énekelj, érezz és gondolkodj, rajzolj bátran és sokat! És mutasd meg nekünk! Ha mi nem is hallottuk pont így ezeket a szavakat, amelyek külső valóságként megtámogatták volna hitünket képességeinkben, értékeinkben, akkor legyünk most mi azok, akik kihangosítjuk ezeket gyermekeinknek és kicsi önmagunknak.
korábban írtuk
Kamaszszerelem jogi szemmel – Hol a határ?
Vajon, tudják a gyermekeink, hogy a kiskorúakról készült szexuális tartalmú képek, videók küldözgetése – de még „csak” a tárolásuk is – bűncselekmény, amelyet 3-tól 10 évig terjedő börtönnel büntethetnek? Ezt is tisztáztuk Lukácsi Katalin ügyvéddel.
