Mint minden tizennyolc évet betöltött ifjúnak, aki maradandó sérülés nélkül nőhetett fel – értsd: egészségesnek születve, bántalmazás nélküli családban, fizikai és nemi erőszak nélkül, háború és halállal végződő járványok nélkül – nekem is kitárult a világ, eltűntek a korlátok, elindulhattam az önmegvalósítás útján, készen álltam megváltani a világot. Merthogy a világ újra megváltásra várt, afelől nem voltak kétségeim.
Beleremegek, ha arra gondolok, hogy tizennyolc évet betöltött nagyfiam is úgy látja a felnőttek világát, ahogy én láttam azt tizennyolc évesen. Láttam az elfásult felnőtteket, a megroggyant, deformálódott testben vergődő gyerek lelkeket, a sztoikus lemondást püffögtető öregeket, a hazugsággal megszerzett vagyonokat, a butaság vezérelte társadalmi normákat. Egyszóval azt, hogy nem jó úton halad a világ, hogy több a rossz, mint a jó, több a gazság, mint az igazság,
Belém hasít, ha arra gondolok, hogy a mai tizennyolc évesek is abban a naiv hitben indulnak neki az életnek, hogy egy kis korrigálással, odaadó javítgatással helyes útra tudják terelni a ma is megváltásra váró világot. Hisz mi is azt hittük, amit már kétezer-négyszáz éve a görög bölcs, Szókratész is megfogalmazott, hogy aki tudja mi a jó, az soha nem tesz rosszat, hogy az embereket csak meg kell tanítani a jóra, fel kell készíteni őket arra, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól, és biztos, hogy mindig a jót fogják választani. Vagy ahogy a názáreti Jézus tanította, az emberek megértik és elfogadják, hogy
Meg kell tisztulni! – ez volt a jelmondatunk tizennyolc évesen. Meg kell tisztulnia a társadalomnak, a közösségeknek. Aki a diktatúrát kiszolgáló csapathoz tartozott, akarva vagy akaratlan, az lépjen hátrább, és engedje a fiatalokat úgy berendezni maguknak a világot, ahogy nekik jó, természetesen úgy, ahogy egy diktatúra nélküli szép, szabad világban elvárható. A források pedig legyenek azok az állambiztonság által kizsarolt pénzek, vagy az országból kirakott, eladott emberek vagyonai, vagy a politikai indíttatásból meggyilkolt vagy elűzött családok birtokrészei, a történelmi egyházak iskoláit és közművelődési intézményeit fenntartó birtokok – és azok kerüljenek vissza jogos tulajdonosaikhoz. Legyen újra érték a munka, mely nemesít, legyen érték a tudás, mely felemel, és legyen érték az erkölcs, mely rendet teremt az egyén és a közösség életében.
Mivé lett az új, a diktatúra nélküli, szép világ? Honol-e az igazság, uralkodik-e az erkölcs, láthatja-e világosan az ifjú azt az irányt, ami a szép élet felé vezetheti őt?
Szégyellem magam minden felnőtt nevében, amikor kitárom világunk kapuját a tizennyolc évesek előtt. Szégyellem a pillepalackok tonnáival eltorlaszolt folyókat, melyek most az áradások idején láthatóvá váltak. Szégyellem az erdélyi tájegységek épített örökségének megcsúfolását a tájidegen inox korlátokkal és műanyag nyilászárókkal, a sáncokba kivezetett szennyvizek köbmétereivel. Szégyellem a kivágott erdőket, a több tízezer hektárnyi tarvágásokat. Szégyellem a minőség és művészi érték nélküli áruk tömkelegét az üzleteinkben. Szégyellem a megegyezésre képtelen, csakis a saját egyéni érdekérvényesítésre hajtó önmagunkat. Szégyellem a hitelességet nélkülöző vezetői kijelentéseinket, a folyamatosan manipuláló közszereplőinket, a tömegek tudatlanságából hasznot húzó vezetőinket. Szégyellem a nagyarányú tudatlanságot és a tudás és megismerés iránti közönyünket.
Kisiskolás koromban találtunk egy döglött egeret az iskolai fásszínben. Az egyik nagy kópé titokban bedugta a társa táskájába, s kuncogva várta a pillanatot, hogy az rátaláljon az ajándékra. Ám a társa is hasonló nagy kópé volt, úgyhogy a döglött egér tovább vándorolt egy másik iskolás táskájába. A döglött egér vándorlása addig tartott, amíg hozzám ért. Szépen bedobtam a kinti budiba, eltemetni túl nagy luxus lett volna. Amikor kitárom világunkat a tizennyolc évesek előtt, amikor arra biztatom őket, hogy találják meg helyüket e világban, szeretném, ha minden döglött egeret el tudnék távolítani belőle. És biztatlak téged is, mindenkori felnőtt, hogy olyan világ kapuját nyissuk meg a fiatalok előtt, melyben a lehető legkevesebb a sokkoló rendellenesség. Az édes hársfavirág illata már adott. A többi rajtunk áll.
Magyarságunkat legbelül kell hordanunk, szellemi javainkkal pedig ideje felhurcolkodnunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni, tartotta Kányádi Sándor.korábban írtuk
A fehéringes közmagyar: Kányádi Sándor
