Azóta foglalkoztat. Maga az álom fogalma. Milyen érdekes íze van ennek a szónak a számban. Azon gondolkodom, hogy van-e, és ha igen, mi a különbség álom és vágy között? Álom-e egyáltalán az, ami valóra válik? Lehet-e az embernek több álma is, vagy csak egy igazi létezik? Egyáltalán mióta nem álmodom? Törvényszerűség lenne, hogy egy bizonyos kor után már nem álmodunk, inkább csak tervezünk? Én teljes meggyőződéssel vallom, hogy számomra
Tizenötéves koromban lett rögeszmémmé Afrika. Nem csak földrajzilag akartam ott lenni, hanem velük, az ott élőkkel együtt élni mindennapjaikat. Átvállalni terheikből, ha lehet, törzsekbe szerveződve, sárból tapasztott házakban, gallyakkal játszva. Hét évet meneteltem célom megvalósítása felé, míg végül egyetemi tanulmányaim befejeztével, útnak indultam. Azelőtt mindig csak Afrikáig terveztem. Talán ezért is volt olyan mélységesen megrendítő az azt követő zuhanás. Csalódottan tértem haza, ma már ki tudom mondani. Nem láttam rögtön, hogy mi értelme volt. Hisz önkéntesként csaknem megbuktam, mert segíteni képtelen voltam egymagam. És nem voltak válaszok.
Útinaplómban találtam meg az első válaszokat. Mintha nem is én írtam volna. Fellapozva újra és újra, kiolvasok valamit magamról. Lassan egy évtizede történt. Körülbelül félévente felkérnek még napjainkban is a témával kapcsolatos előadásokra. Ahány előadás és ahány közönség, újra és újra meg tudok valamit magamról. Új és új válaszok, perspektívák kerülnek felszínre könnyek és nevetések közt. Megértem, hogy ennek az utazásnak nem a fizikai térben van igazán jelentősége. Ez egy belső utazás. Valahányszor magam mögött akartam hagyni és más témák után nézni, jött egy újabb felkérés, s én megint kibogoztam magamban valamit. Megértettem, hogy
Hálás vagyok. A hangért, amit nem csitítottam el magamban, hanem követtem, még ha száz akadály gördült is elém, vagy ha fejcsóválva próbált is meg lebeszélni mindenki, akit szeretek.
Ha csak ennyi értelme lett volna, hogy mindenkinek elmondhatom, akinek halló füle van, hogy az álmok igenis, léteznek, tűnjék bármilyen pátoszosnak is, és megvalósulásukkal más, – hiszem, hogy jobb – ember leszel, már megérte. Figyelj hát!
korábban írtuk
Szilágyi Szilamér: Otthagytunk mindent falun – a nagyszüleinket is
Gyerekkoromban sokáig nagymamám letett hálóingében aludtam. Reggelente mama az egyik kezében hozta a kakaós kávét, és Isten tudja, miként, de a másik kezében abrosz, tányér és egy finom reggeli volt. Gyerekkoromban ez így ment minden nap.
