Szilágyi Szilamér: Otthagytunk mindent falun – a nagyszüleinket is

Gyerekkoromban, falun sokáig nagymamám letett hálóingében aludtam, és nem zavart, hogy nem volt rendes pizsamám. Minden egyes reggel, amikor a nagyszüleim házában ébredtem, mama és tata már az udvaron volt. Az előszoba ajtaja akkor is- és most is nyikorog. Ha reggel ezt a hangot hallottam, az azt jelentette, hogy mama az egyik kezében hozza a kakaós kávét, és Isten tudja, miként, de a másik kezében abrosz, tányér és egy finom reggeli volt. Gyerekkoromban ez így ment minden nap.

Fotó: Illusztráció: Shutterstock

Ha otthon voltak az unokatestvéreim, akkor mindenki azt kapott reggelire, amit szeretett volna. Csak úgy kiabáltunk a konyhában, hogy én tojásrántottát, én szalmakrumplit kérek, s pillanatok alatt ott volt az asztalon mindenki kívánt étele. Mezőre menni kész hacacáré volt. Ruhát és ételt pakolni ennyi gyermeknek nem volt könnyű feladat. Még akkor is vittünk esőkabátot, amikor egy felhő sem volt az égen, mama mindenről gondoskodni akart. Alig fértünk a szekér derekában, mindig nagy volt a vita, hogy ki fogja a gyeplőt, ki hajtsa a lovat. Délben a lópokrócot a földre terítettük, a szekér mellé, az árnyékba, és egy fejedelmi terülj-terülj asztalkám kerekedett, ismét mindenki kedvenc ételével. Csodálom a nagyszüleimet. A ma élő nagyszülőket. Korunk még megmaradt öregjeit. Régen így nőttünk fel, ilyen nagyszülőkkel.

Ez a generáció mindenét odaadta gyermekeinek.

Nem tudom, honnan volt ennyi energiájuk. Számomra nagymamám arca ma is olyan, mint régen. Felnézek erre a kis termetű asszonyra. Nem öregedett semmit. Csak az udvar, a pajta és a ház változott meg. Nagyapám lova eladódott, a tehén már nem jön haza a csordából, a földjeiket már nem ők dolgozzák, s a baromfiudvar is kisebb lett. Nagyapám komédiás volt egész életében, igazi Latabár Kálmán hasonmás, erdélyi kiadásban.

Ma örülök, ha olyan napja van, hogy csak háromszor kell feltegye az oxigénmaszkot.

Régen volt erejük, életkedvük, pedig sokat fáradoztak értünk, még ha nem is vettük észre. Amikor ez történt, nagymamám és nagytatám ketten sem voltak összesen százévesek a kapun belül. Ma van három gyerekük, öt unokájuk és hét dédunokájuk. S a kapun belül ma ők ketten pontosan százhetven évesek. Minden nap várják a telefont, minden nap várják, hogy gyermekeik, keresztgyermekeik, unokáik, dédunokáik, rokonaik meglátogassák őket, megnyissák az előszoba ajtaját – ami még most is nyikorog. Hogy megkérdezze tőlük valaki, hogy vannak.

Ma jóval több az olyan nap, amikor az ajtó nem nyikordul, és a kaput sem nyitja meg senki.

Ha igen, akkor előre szólunk, hogy nem maradunk sokat, már nem enni megyünk, ne terítsenek asztalt. Igen, mi viszünk valamit ajándékba, kekszet vagy cukorkát, és maradunk egy fél órát, amíg elmeséljük, hogy mi van velünk. Ha véletlenül többen vagyunk egyszerre otthon, már az sem a régi hangulat, és nem a gyermekkori nevetéstől hangos a ház. Tekintetünk a rokonok között néha szúrós, olyan erdélyi, és hangosan kezdünk beszélni egymással, ha szóba kerül, hogy ki mennyit kapott eddig, és kinek kellene majd nagyszüleink halála után többet örökölnie. Ezt ott előttük játsszuk el, gond nélkül. Nem számít, hogy nagytata ilyenkor napi négyszer köti magát rá a lélegeztetőgépre, s az sem, hogy mama a klasszikus, öregséggel járó, munka utáni betegségei mellé még ezt az új betegséget, a depressziót is feltűzte.

Mind elköltöztünk otthonról, mind elköltöztünk faluról.

Ma a családi asztalnál mindenki a saját gyermekét védi. Mint anyaoroszlán és apatigris, úgy karmolnak és harapnak, ha bántani készülnek őket. A gyermekek ma is a jövő zálogai, ők vannak a fókuszban. De egyre többször érzem úgy, nincs rendjén az, hogy közben az időseket, akik minket felneveltek, túlélték a második világháborút, a kommunizmust és a rendszerváltást, pont most kellene magukra hagynunk. Elkacagjuk, hogy nekik még gombos telefon kell, s hogy az ügyesebbje mennyit bénázik a Facebookkal, de

ha Isten megsegít, egyszer majd mi is megöregszünk.

Kevés gyereket ismerek, aki aludna nagymamája letett hálóingjében, vagy reggel a kakaós kávét tehéntejből kérné. Ma a legtöbb gyerek dobozos tejet iszik, tisztelet a kivételnek! Telefonjaik, bluetooth-os hangfalaik vannak, délutánonként tengernyi műanyag játékban fürdenek, de még mindig újabb és újabb kellene. Mindenki a tenyerén hordozza a saját gyermekeit. Hitelre is megvesszük a PlayStation-t, ha kell.

De mi lett a nagyszüleinkkel? A még falun ragadt, nyugdíjaikból küszködő nagymamákkal és nagytatákkal?

Azokkal, akik 60-70 éve voltak gyermekek, akik örültek anno- és ma is örülnének egy szem kámforos cukorkának. Akik nem taszítanák kényelmük miatt hitelbe az övéiket, pláne most, amikor ilyen kiszámíthatatlan időket élünk. Ők neveltek fel minket, mai húszasokat, harmincasokat, hatvanasokat, jó lenne, ha jobban figyelnénk rájuk, többet látogatnánk őket.

Él a családunkban egy legenda, hogy amikor anyukám volt tizenéves, nagymama és nagytata Erdővidékről Bukarestig utazott vonattal, hogy a szoknyának való anyagot, ami akkor volt divat, megvegyék tinédzser lányuknak. Ismerve a nagyszüleimet, a másik két gyereküknek is megvettek mindent, amire szükségük volt. Nyaranta mindig tele volt rokon gyermekekkel a ház. Pezsgett akkoriban falun az élet. Ma nyomasztó keserűséggel találkozom, amikor végig stoppolom a Nyárád-mentétől Erdővidékig a falvakat. Megöregedett arcú emberek szinte mindenütt,

félig üres, gyásszal teli házak, porták, amelyek egykor jobb életről meséltek.

Otthagytunk mindent falun. A jobb élet reményében városra költöztünk. Még a sokszor vicces, ízes tájszólásunkat is elhagytuk, nehogy észrevegyék városon, hogy honnan származunk. Ezt a tájszólást is már csak ők beszélik úgy igazán, az idősek, s kicsit nekünk is visszaáll rá a szánk, ha fél órányit otthon vagyunk.

Közben Ili nénire gondolok, egy idős asszonyra, aki pár évvel ezelőtt egy nyugdíjas otthonban hunyt el Kolozsváron, egyedül. A végrendeletében rám hagyott egy festményt, amelyen egy énekesnő hátrahajol az opera színpadán. A kedvenc festményem.

Ili nénit még egyetemista koromból ismertem.

Akkoriban egy bérházban lakott, amit nagyon olcsón adott ki az egyház, sok ilyen, nyugdíjas egyedülállónak, akik a kolozsvári albérleteket nem tudták volna megengedni maguknak. Három szobatársammal laktunk együtt a bentlakás egyik szobájában, és többek között az volt a feladatunk, hogy ebéd után egy napi menüt vigyünk el ezeknek az idős, magukra maradt személyeknek. A mi szobánk, a 27-es Ili nénit kapta. Bevallom, akkor ez a tizenöt perces séta eleinte nyűg volt.

Nem élveztem, hogy heti egyszer vagy kétszer meleg ebédet kell vigyek egy öreg néninek.

Szerintem a társaim sem voltak túlzottan boldogok. Ili néninek nem volt senkije, és a lakása sem arról árulkodott, hogy rajtunk kívül valaki látogatná, rendet rakna, főzne vagy megmosdatná őt. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy milyen szép a festmény, ami a szoba egyik penészes falán tündökölt. Szóba elegyedtünk a festmény kapcsán, aztán Ili néni régi újságokból kivágott cikkeket vett elő, amelyek fiatalkora nagy szerelméről íródtak, egy jól sikerült operaelőadás után.

A kedvenc festmény Fotó: Szilágyi Szilamér

Ha jól emlékszem, az is kiderült, hogy Ili néni varrónő volt az operában. Aztán már nem zavart, hogy ebédet kell vinnem délutánonként a néninek, sőt meséltem én is neki, hogy milyen most az opera, milyen előadásokat játszanak. Amikor befejeztem az egyetemet Kolozsváron, még élt Ili néni. Megvolt a telefonszáma, így

még felhívtam egyszer vagy kétszer.

De a szál kettőnk között elhalványult, én nem kerestem, ő nem akart zavarni. Fiatal voltam, kezdő. Telefonon hívott a nagybetűs élet. Aztán megint telefonon hívott valaki, hogy Ili néni meghalt, és a végrendeletében egy festményt hagyott rám. Többen örököltünk ezt-azt Ili nénitől. Megdöbbenten tettem le a telefont, s majd csomagoltam ki a képet. Most ott lóg a nappaliban a festmény, központi helyen, hogy jól lássam, és mindig emlékeztessen. Mégsem emlékeztet, pontosabban nem arra, amire kellene. Még élnek a nagyszüleim, ott maradtak falun, ahol egész életükben éltek.

Nemrég, a születésnapomon felhívták a Marosvásárhelyi rádiót, és üzenettel is köszöntöttek.

Megszeppenek, ha rágondolok, hogy mennyit áldoztak értünk és értem. A hét dédunoka, az öt unoka, a három gyermek részben nagymamának és nagytatának köszönheti, hogy léteznek. Élesíti még jobban a képet, ha bevallom, hogy mi összesen, az elmúlt tíz évben nem vittünk a dédszüleinknek annyit, amennyit ők adtak az elmúlt tíz évben: az az öröm, kedvesség és szeretet, amivel ők fogadtak és fogadnak ma is mindegyikünket, akik lenyomjuk nagy ritkán kapujuk kilincsét, az mérhetetlen pénzben. Szóval,

mégsem csak pénzzel él az ember.

Ha nagy ritkán kinyitom azt a kaput, s az előszoba nyikorgó ajtaját, elszomorodva mondom, hogy nem maradok sokat, ne terítsenek asztalt, nem maradok ebédre. A keresztgyerekeimért, vállalt gyermekeinkért sokkal többet teszek. Így van ez jól. Lehet, nincs ez így jól. Otthagytam és hagytunk egy csomó öreget falun. Szeretetre éhes, élettörténetekben gazdag öregeket. Akit nem hagytunk ott, azt öregotthonba küldtük, vagy magunkhoz költöztettük. Le a kalappal azok előtt, akik ma együtt tudnak lakni szüleikkel, magukhoz költöztették nagyszüleiket. Nemcsak nagymamám hálóingében aludtam gyerekkoromban. Ő mosta kézzel a pelenkát, amit csecsemőként hordtam, és töltöttem tele. Isten ne adja, de segítsen majd, hogyha mosdatásra kerül a sor, akkor legyen erőm bár egyszer hazamenni, meleg ebédet vinni azoknak, akik minden nap a kívánságaimat teljesítették gyerekként és néha most is, s

tudjam őket ezért bár egyszer megmosdatni, olyan kedvességgel, alázattal és türelemmel, ahogy ők tették velem.

S amikor mi, unokák öregszünk majd meg, amikor nekünk lesz kevés a nyugdíj, és több a szeretet, akkor legyen kivel a nyugdíjat s a szeretetet is megosztanunk. Ajtónk fáradjon bele a nyikorgásba, annyit látogassanak. Figyeljenek ránk, öregekre, ne hagyjanak ott városok panellakásaiban, ahogy mi tettük, ahogy mi hagyjuk nagyszüleinket falun. S ha majd nem jön össze, ha nem lesznek gyermekeink, bár annyi erő, szeretet legyen bennünk, hogy festményeinket azokra hagyjuk, akik unszolásból ugyan, de hoztak ebédet öregkorunkra, hogy eméssze a gyomrunk, dolgozza fel, hogy mi is megöregedtünk, hisz egyszer majd mindannyian megöregszünk.

korábban írtuk

Székely Kinga Réka: Állatmesék. Kakasvirtus.
Székely Kinga Réka: Állatmesék. Kakasvirtus.

Van abban valami diadalmas ősi érzés, amikor saját fogyasztásra levágjuk az állatot. A hátsó udvaron, egy idilli környezetben szuszogó székelyföldi falucskában. A húst nem fogyasztók nehezen fognak ezzel a történettel azonosulni.