Ha otthon voltak az unokatestvéreim, akkor mindenki azt kapott reggelire, amit szeretett volna. Csak úgy kiabáltunk a konyhában, hogy én tojásrántottát, én szalmakrumplit kérek, s pillanatok alatt ott volt az asztalon mindenki kívánt étele. Mezőre menni kész hacacáré volt. Ruhát és ételt pakolni ennyi gyermeknek nem volt könnyű feladat. Még akkor is vittünk esőkabátot, amikor egy felhő sem volt az égen, mama mindenről gondoskodni akart. Alig fértünk a szekér derekában, mindig nagy volt a vita, hogy ki fogja a gyeplőt, ki hajtsa a lovat. Délben a lópokrócot a földre terítettük, a szekér mellé, az árnyékba, és egy fejedelmi terülj-terülj asztalkám kerekedett, ismét mindenki kedvenc ételével. Csodálom a nagyszüleimet. A ma élő nagyszülőket. Korunk még megmaradt öregjeit. Régen így nőttünk fel, ilyen nagyszülőkkel.
Nem tudom, honnan volt ennyi energiájuk. Számomra nagymamám arca ma is olyan, mint régen. Felnézek erre a kis termetű asszonyra. Nem öregedett semmit. Csak az udvar, a pajta és a ház változott meg. Nagyapám lova eladódott, a tehén már nem jön haza a csordából, a földjeiket már nem ők dolgozzák, s a baromfiudvar is kisebb lett. Nagyapám komédiás volt egész életében, igazi Latabár Kálmán hasonmás, erdélyi kiadásban.
Régen volt erejük, életkedvük, pedig sokat fáradoztak értünk, még ha nem is vettük észre. Amikor ez történt, nagymamám és nagytatám ketten sem voltak összesen százévesek a kapun belül. Ma van három gyerekük, öt unokájuk és hét dédunokájuk. S a kapun belül ma ők ketten pontosan százhetven évesek. Minden nap várják a telefont, minden nap várják, hogy gyermekeik, keresztgyermekeik, unokáik, dédunokáik, rokonaik meglátogassák őket, megnyissák az előszoba ajtaját – ami még most is nyikorog. Hogy megkérdezze tőlük valaki, hogy vannak.
Ha igen, akkor előre szólunk, hogy nem maradunk sokat, már nem enni megyünk, ne terítsenek asztalt. Igen, mi viszünk valamit ajándékba, kekszet vagy cukorkát, és maradunk egy fél órát, amíg elmeséljük, hogy mi van velünk. Ha véletlenül többen vagyunk egyszerre otthon, már az sem a régi hangulat, és nem a gyermekkori nevetéstől hangos a ház. Tekintetünk a rokonok között néha szúrós, olyan erdélyi, és hangosan kezdünk beszélni egymással, ha szóba kerül, hogy ki mennyit kapott eddig, és kinek kellene majd nagyszüleink halála után többet örökölnie. Ezt ott előttük játsszuk el, gond nélkül. Nem számít, hogy nagytata ilyenkor napi négyszer köti magát rá a lélegeztetőgépre, s az sem, hogy mama a klasszikus, öregséggel járó, munka utáni betegségei mellé még ezt az új betegséget, a depressziót is feltűzte.
Ma a családi asztalnál mindenki a saját gyermekét védi. Mint anyaoroszlán és apatigris, úgy karmolnak és harapnak, ha bántani készülnek őket. A gyermekek ma is a jövő zálogai, ők vannak a fókuszban. De egyre többször érzem úgy, nincs rendjén az, hogy közben az időseket, akik minket felneveltek, túlélték a második világháborút, a kommunizmust és a rendszerváltást, pont most kellene magukra hagynunk. Elkacagjuk, hogy nekik még gombos telefon kell, s hogy az ügyesebbje mennyit bénázik a Facebookkal, de
Kevés gyereket ismerek, aki aludna nagymamája letett hálóingjében, vagy reggel a kakaós kávét tehéntejből kérné. Ma a legtöbb gyerek dobozos tejet iszik, tisztelet a kivételnek! Telefonjaik, bluetooth-os hangfalaik vannak, délutánonként tengernyi műanyag játékban fürdenek, de még mindig újabb és újabb kellene. Mindenki a tenyerén hordozza a saját gyermekeit. Hitelre is megvesszük a PlayStation-t, ha kell.
Azokkal, akik 60-70 éve voltak gyermekek, akik örültek anno- és ma is örülnének egy szem kámforos cukorkának. Akik nem taszítanák kényelmük miatt hitelbe az övéiket, pláne most, amikor ilyen kiszámíthatatlan időket élünk. Ők neveltek fel minket, mai húszasokat, harmincasokat, hatvanasokat, jó lenne, ha jobban figyelnénk rájuk, többet látogatnánk őket.
Él a családunkban egy legenda, hogy amikor anyukám volt tizenéves, nagymama és nagytata Erdővidékről Bukarestig utazott vonattal, hogy a szoknyának való anyagot, ami akkor volt divat, megvegyék tinédzser lányuknak. Ismerve a nagyszüleimet, a másik két gyereküknek is megvettek mindent, amire szükségük volt. Nyaranta mindig tele volt rokon gyermekekkel a ház. Pezsgett akkoriban falun az élet. Ma nyomasztó keserűséggel találkozom, amikor végig stoppolom a Nyárád-mentétől Erdővidékig a falvakat. Megöregedett arcú emberek szinte mindenütt,
Otthagytunk mindent falun. A jobb élet reményében városra költöztünk. Még a sokszor vicces, ízes tájszólásunkat is elhagytuk, nehogy észrevegyék városon, hogy honnan származunk. Ezt a tájszólást is már csak ők beszélik úgy igazán, az idősek, s kicsit nekünk is visszaáll rá a szánk, ha fél órányit otthon vagyunk.
Közben Ili nénire gondolok, egy idős asszonyra, aki pár évvel ezelőtt egy nyugdíjas otthonban hunyt el Kolozsváron, egyedül. A végrendeletében rám hagyott egy festményt, amelyen egy énekesnő hátrahajol az opera színpadán. A kedvenc festményem.
Akkoriban egy bérházban lakott, amit nagyon olcsón adott ki az egyház, sok ilyen, nyugdíjas egyedülállónak, akik a kolozsvári albérleteket nem tudták volna megengedni maguknak. Három szobatársammal laktunk együtt a bentlakás egyik szobájában, és többek között az volt a feladatunk, hogy ebéd után egy napi menüt vigyünk el ezeknek az idős, magukra maradt személyeknek. A mi szobánk, a 27-es Ili nénit kapta. Bevallom, akkor ez a tizenöt perces séta eleinte nyűg volt.
Szerintem a társaim sem voltak túlzottan boldogok. Ili néninek nem volt senkije, és a lakása sem arról árulkodott, hogy rajtunk kívül valaki látogatná, rendet rakna, főzne vagy megmosdatná őt. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy milyen szép a festmény, ami a szoba egyik penészes falán tündökölt. Szóba elegyedtünk a festmény kapcsán, aztán Ili néni régi újságokból kivágott cikkeket vett elő, amelyek fiatalkora nagy szerelméről íródtak, egy jól sikerült operaelőadás után.
