Találd meg magadban a mészárost Vidéki kislány

Soha nem riasztott a nyers hús gondolata, gyermekkorom disznóvágásait is kifejezetten élveztem: néhány fotó még bizonyítja, milyen kéjes örömmel segédkeztem akár a sertésbél megtisztításánál is. De aztán beütött a kapitalizmus – ahogyan nagyapám fogalmazott – nem érte meg állattal bajlódni, mikor már minden volt a boltokban.

Hat éve, amikor az első pulykahad ellepte az udvart, megvallom, nem foglalkoztatott a gondolat, hogy mi lesz majd a szárnyasokkal később. Aztán egy pálinkázós szomszédolás után szerencsétlen baleset érte az egyik pulykafiat, és bevetettük a legújabb ikeás késem. Megindult a lavina. A gazdáról ugyanis hamar kiderült: felneveli ő a jószágot, még a nyakát is elvágja, ha nagyon muszáj, de utána – köszöni szépen! – másé a pálya. Felállt tehát a pulykavágó-manufaktúra: após volt a főmészáros, hárman (párom, az ő nagyapja és én) pedig igyekeztünk nem láb alatt lenni. Ekkor billentett hátsón a nagy számok törvénye: 

való igaz, hogy tíz pulykával is annyi baj van, mint százzal. Amíg neveled, bizonyosan, a leölésnél viszont borult az elmélet,

segítségre volt szüksége a főmészárosnak. 

A megkopasztott szárnyas teljes rigor mortisban feküdt az asztalon, mind a húsz kilójával, én meg sűrűn pislogva szorongattam a megélezett konyhakést, feszülten figyeltem az instrukciókat: a végbelet nehogy átszúrd, az epét csak óvatosan, a zúzát így, a nyelőcsövet úgy távolítjuk el. Bocsánat, előzőleg kellett volna figyelmeztetnem a kedves olvasót: felkavaró sorok következnek! Nem lehet ezt elegánsan csinálni, az ember lánya a könyökéig lesz véres, és a szagokról, hát, jobb itt nem beszélni. 

Párom és a nagytata elkerekedett szemekkel néztek: láttam, a teljes döbbenet mellett valamiféle büszkeség is fénylik a tekintetükben. És én? Őszinte örömmel végeztem a munkát, tényleg! Valami megmagyarázhatatlan elégtétel volt abban, hogy a pulykakaland utolsó mozzanatában is tudok segíteni. 

Nem vagyok már a haszontalan városi leányka, aki kerti partira is magassarkúban érkezik…

Kevéssel utána történt, eldöntöttük, falubeli gazdától veszünk borjúhúst. Este nyolckor kopogtak: a gazda volt az, betoppant, lábszáránál fogva a magasba emelte a fél borjút. A nyakból a padlóra csepegett a vér. Éreztem, a halántékomon kidudorodik az a bizonyos ér. „És én ezzel most mit kezdjek?” – kérdeztem. Főzd meg! – jött az egyértelmű válasz, majd elterítette az állatot a konyhapulton. A faltól a pult másik végéig ért. Hosszan néztem. Találd meg magadban a mészárost! – mondtam, és előkotortam a fiókból a legújabb ikeás kést.