Érces a hangja, amikor arról beszél, hogy jól döntöttek, mert itthon két frissen végzett fiatalnak semmi esélye házat venni, nyelvet tanulni, világot látni. Itthon csak a szűkölködés lenne, amúgy is ez a kisváros az egyetemi mozgalmasság után már túl szűk, poshadt, beszűkült, nincsenek lehetőségek. Igaz, sokszor hiányoznak az itthoniak, nincsenek barátok a közelben, szabadidejükben inkább csak alszanak, a vécétakarítás biza elég fantáziátlan munka, főleg egy képzőművészi diplomával a „zsebében”. De így döntöttek, s ki kell bírni még. Pár évet még.
Csak ezek a pánikrohamok ne lennének, s a rémálmok meg a folyton lappangó sírógörcs.
Hallgatom, és ő is magát, hangos gondolatait. Hazafelé készülve, miközben zárom a rendelő ajtaját, azon gondolkodom, vajon engem miért nem vonzott sosem a külföldi élet. Kalandvágy hiánya vagy túlzott biztonságvágy? Kilépek az utcára, és Sanyi bácsival találom magam szemközt:
– Csókolom, Sanyi bácsi! – de már le is nyelem a mondat végét, mert eszembe jut a férjem dorgálása, hogy felnőtt nő vagyok, nőjem ki már ezt a csókolomozást.
– Kicsi Zsuzsikám, szervusz, drága! – válaszolja kedvesen.
Akkorára nőttem, mint a nyári nap, két gyermek anyja vagyok, csókolomoz egy iskola engem, de Sanyi bácsi ismeri és meglátja bennem Zsuzsikát. Apám koporsójánál részvétet, esküvőm után boldogságot kívánt.
Londonban, Párizsban, Budapesten ki látná meg arcomban a gyermeket s a múltam?
Ebédhez hozzávalókat vásárolni betérek az üzletbe. Kérem az elárusítónőtől az öt darab szárnyat, de ő csak néz mereven, meg sem moccan. Megismétlem, hátha nem hallotta, aztán int a fejével, hogy ejsze ne. Nem friss a hús, leesik lassan. Meghat az embersége. San Franciscóban, Madridban, Berlinben melyik hiperszupermarketben súgnák ezt meg nekem?
A Poliklinika mellett jövök el, s eszembe jut, hogy milyen hálás vagyok Csabának, hogy vasárnap fejében tegnap behívott az ügyeletre, s megnézte a lányom fülét, amely napok óta fájt, s persze hogy hétvégére durrant be. „Csak” ismerősünk, de ideszánta vasárnap délelőttjének félóráját. Bécsben, Genfben, Malmőben kit mernék felhívni vasárnap 9-kor, ha gyermekem beteg?
Sétálok át a Küküllő hídján, és lenézek a folyóra: ismerem, s ő is engem.
A habjai őrzik, mint a sír, a „véletlenül” belepottyant fekete pontjaimat, melyeket az óvodában kaptam, csobbanásaim nyomát látom kirajzolódni a víztükrön, miközben tarzánosdit játszottunk, télen jégtálcaként ajánlotta fel magát korcsolyázásainkhoz. Igen, nem egy Szajna, Temze, Duna (Kányádi már jelezte az igazságtalanságot), a hídja sem egy Golden Gate vagy a Tower Bridge. S hogy miért nem akarok én külföldön élni, dolgozni? Ezekért mind. S „mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad.”
Cikkünk a Nőileg magazin 2020. májusi számában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
