Érdekes és meglepő párhuzam jutott eszembe a minap. Csanád 2001 nyarán született. Alig két hónapos volt, amikor szeptember 11-e megtörtént. Emlékszem, ott feküdt mellettem és valamelyik tévécsatorna adását néztem. (Erről szerencsésen leszoktunk, több mint tíz éve nincs előfizetésünk). Egyszer csak megszakították az adást, és megjelentek az ikertornyok képkockái. Némán, hangokkal, beszéd és kommentár nélkül.
Nagyon mélyen belém ivódott az a pillanat. Ösztönösen magamhoz szorítottam Csanádot, és féltem. Nagyon erősen féltem. A világháborútól, a haláltól. Egyedül voltam otthon, mint a gyesen lévő anyukák oly sokszor. Hangtalanul sírni kezdtem és tudom, hogy az egyik gondolat, amelyik belém hasított a következő volt:
„Milyen világ vár téged, kicsim?” És ezt a kérdést most ugyanígy felteszem magamban… Most, amikor a nagykorúsításod egybeesik ezzel a világunkat átalakító bizonytalan pillanattal.
Az előbbi eszmélés csak egy sóhaj volt, ami kikívánkozott belőlem, mert valójában a hála érzéséről szeretnék írni. A köszönömről, amit most nem tudok személyesen megtenni.
Csanádnak mérhetetlen szerencséje volt. Többek között olyan pedagógusok kísérték az útját, akik becsülték és támogatták őt. Már a bölcsődében szerencsénk volt. Barna hajú, melegszívű és ölelésű dada nénink volt. Nyugodt szívvel hagytam ott reggelenként az én totyogó alig kétévesemet.
Az óvoda, mely a mai napig tartó, életre szóló barátságoknak engedett teret.
Udvar, búvóhelyek és játék. Nagyon sok játék. Bandázás. Elválaszthatatlan barátra talált. Életre szólóra. Biztonságra.
És az iskola első négy éve. Nem tudom leírni azt a hálaérzetet, ami bennem van, ha a tanító nénire gondolok. Aki igazán nem is volt néni, hiszen nálam fiatalabb. Köszönöm neked Anikó, hogy egyszerre voltál tyúkanyó és a tudás fája, hogy felfedezted és támogattad Csanád versenyszellemét, hogy figyeltél és vigyáztál rá. Közösséget építettél velük, bennük, és második otthonra találtak.
Aztán ötödiktől jöttek olyan tanárok is a sorban, akikről csak jókat mesélt az én iskolából hazatérő fiam. Hogy kirándulni megyünk a művészettörténelem-tanár nénivel, hogy milyen jót beszélgettünk rajzórán, hogy holnap ott maradunk a suliban, anya, a biológia tanár nénivel, mert hétvégén verseny lesz.
A gimnázium, ahol Csanád számára meghatározó volt a fizikatanárral való találkozás, a kísérletezés öröme, a tudományos előadásokra való készülődés. Az ezeken való részvétel még nekem is gyermeki örömet szerzett. És a biológia tanárnő, aki Csanád figyelmét felhívta és támogatta abban, hogy tizedikesként részt vegyen egy kolozsvári egyetemi programban, amely elindította az önállósodás felé és megerősítette benne a kutatás szeretetét. Így vált egyre biztosabbá, hogy kutató biológus szeretne lenni.
Lám, lám mennyi elrebegett hálaszó van idebenn. És mennyi felismerés, hogy mekkora felelősség pedagógusnak lenni.
Az idén nem lesznek év végi, ballagási ünnepségek, ahol hangosan kimondhatóak lennének ezek a szavak, így jómagam is csak így tehetem meg ezt.
Virág helyett, álarc nélkül, mosollyal az arcomon.
Kiemelt kép: Shutterstock
Segítsünk közösen a nehéz helyzetbe került erdélyi családoknak! A Nőileg, együttműködésben a Gyulafehérvári Caritasszal támogató programot indított, mellyel célkitűzésünk legalább 50 erdélyi család segítése fél éven keresztül. Adakozásra hívjuk a Nőileg olvasóit és nemcsak! Támogatásoddal segíthetsz munkanélkülivé vált családfenntartókat, kiskorú gyerekeiket egyedül nevelő szülőket. További részleteket itt olvashatsz, vagy kattints az alábbi gombokra:
