Szia, Ady Bandi!

Gyötörte-e kapuzárási pánik, egyáltalán tudja-e, mit jelent a kapuzárási pánik, és azt, hogy kitől kapta el a szifiliszt? – Sipos Betti kolléganőnk Ady Endrét, 2020. januári hónap-pasinkat szerelmi élete árnyoldalairól is faggatta.

Szenvedélyes férfi, zseniális költő, kivételes egyéniség. Ha szeretett, nagyon szeretett. Ha gyűlölt, nagyon gyűlölt. Életének két nagy, ikonikus nőalakja, múzsája Diósyné Brüll Adél, vagy ahogyan ő nevezte, Léda, valamint Boncza Berta, vagyis Csinszka. Egy elképzelt kultúrkocsmai véletlen találkozáson a két viharos nőről és a két viharos szerelemről beszélgetünk.

(…)

– Pont a napokban kerestem rád az interneten, még a rajongók által készített Facebook-oldaladat is megnéztem. Ha már úgyis tele a szerelmi viszonyaiddal a világháló, meg a pletykalapok is rendszeresen írnak a viharos magánéletedről, meséld el, hogyan jöttetek össze Bertával!

Csinszkát rendes kislánynak akarta nevelni az apja, ezért elküldte Csucsáról, az ősi kastélyból egy svájci intézetbe, ott taníttatta. De ez a vadóc kislány leveleket kezdett nekem küldözgetni onnan, a „jókislánynevelde” zárt falai közül, és megmondom őszintén, eléggé túlfűtött leveleket, hogy finoman fogalmazzak. Én meg válaszoltam.

– Csak nem kapuzárási pánik…?

Az meg mi?! A szifiliszen kívül semmi bajom nekem! Nem mondom, hogy középkorú férfiként nem imponált egy fiatal, energikus, szép lány rajongása, kinek ne imponált volna! Azt hiszem, erről nyíltan beszélhetek, hiszen mindenki tudja, hogy mekkora korkülönbség volt köztünk.

– Tényleg, mekkora korkülönbség?

17 év!

– De Lédánál te voltál fiatalabb öt évvel. Ez nem zavart téged?

Egyáltalán nem. Egy kiegyensúlyozott kapcsolatban szerintem nem számít a kor.

– Kiegyensúlyozott kapcsolat?! Az a nyilvános szakítás az Elbocsátó szép üzenetben elég erős volt… „Általam vagy, mert meg én láttalak/ S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”

Nyugodjon meg mindenki, Lédát sem kellett félteni… Amikor megismerkedtünk, már férjes asszony volt, Diósy Ödön házastársaként élt Párizsban. Izgató és érdekes jelenség volt, ma azt hiszem, úgy mondják, dögös. Ne egy csendes, szolid szépasszonyt képzelj el! Ha olvastad a Héja-nász az avaron című versemet…

Hirdetés

– Mit olvastam? Érettségiztem belőle!

Na hiszen, tananyag vagyok? Azt hittem, ezeket a megbotránkoztató verseimet máglyán égetik el, erre tanítják, persze világéletemben arra vágytam, hogy iskolai lecke legyek, és karót nyelt irodalomtanárok azt fejtegessék, mit akart mondani a költő… (hatalmasat kacag) Most megmondom: biztos nem azt!

– A Héja-nász…

Ja, igen, szóval aki olvasta, az érezheti belőle, ez nem egy nyugodt, unalmas, hétköznapi viszony volt. Amilyen a kapcsolat, olyan a szakítás.

(…)

– Szeretnék kérdezni valamit, ha nem akarsz, nem válaszolsz. Tudod, kitől kaptad el a szifiliszt?

Mit körülményeskedsz?! Ez nem titok! El is meséltem a Mihályi Rozália csókja című írásomban. Hát tőle. A kis vörös, nagyváradi színésznőcskétől. Tudtad, hogy mennyi vicces neve van ennek az egyébként egyáltalán nem vicces betegségnek? Például franciakór, bár a franciák meg nyilván olaszkórnak nevezték, a hollandok meg spanyolkórnak. De hívják francnak, luesznek meg bujakórnak is. Azt hiszem, az utóbbi a legtalálóbb.

– Mihályi Rozália, Léda és Csinszka nagyon különböznek, valójában milyen a nőideálod?

„Mit bánom én, ha utcasarkok rongya”, vagy akár „kirugdalt, kitagadott céda”, nem ez a lényeg! Én a „kifestett arcát angyalarcnak látom”, ha a szívébe pillanthatok. Mindig csókoljon, egyformán szeressen”, nekem ez a fontos! És még valami, ha meghalunk, azt tudjuk mondani: „Bűn és szenny az élet,/ Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Kiemelt kép: Székely Aladár

A cikk teljes változata a Nőileg magazin 2020. januári lapszámában jelent meg.