Többször cikkeztünk már a szülések körüli traumákról, visszaélésekről és csalódásról, de csak ritkán emeljük ki, ha valami emberséges, olajozottan működik, netán kiváló. A gátizom-erősítő intimtorna élményeimről írtam néhány hónapja, akkor még szülésre készülve. Az élet azonban úgy hozta, hogy császármetszéssel segítették világra a gyermekem, de ez számomra nem jelentett csalódást, pláne olyan messzemenően pozitív kórházi környezetben, amilyenre álmomban sem gondoltam volna, ráadásul nem méregdrága magán

„Úgy teszünk, mintha nem létezne termékenységi nehézség, és nem beszélünk róla, így sokan, akik ezzel küzdenek, azt gondolják, egyedül vannak a problémával. Ez még jobban elmélyíti – főként a nőkben – azt az érzést, hogy valami nincs rendben velük” – mondja Deé Ágnes pszichológus, pár- és családterapeuta, tanácsadó, aki a szakmájából adódó tapasztalatok mentén beszélt a késői gyermekáldás párkapcsolatokra gyakorolt hatásairól.

Vannak kérdések, amelyekről sokan úgy érzik, gond nélkül feltehetik bizonyos élethelyzetekben. Olykor nem is a kíváncsiságtól vezérelve, hanem pusztán, mert beszélgetést generálhatnak általuk, meg egyébként is… mintha csak azt kérdeznék a másiktól, hogy vagy? Manapság ilyenek a családalapítást érintő kérdések is, amelyeket úton-útfélen feltesznek a fiatal házasoknak. Gondoltunk valaha is arra, hogy talán életük legnagyobb küzdelmébe tenyerelünk bele egy-egy ilyen kérdéssel?

Szeretem Ferenc pápát (idézni). Nemcsak azért, mert katolikus vagyok, aki számára ő testesíti meg a legfőbb földi tekintélyt, hanem azért is, mert emberi megnyilvánulásai számtalanszor megérintettek, és nyitott világnézete, előremutató gondolatai messze túlnőnek a katolicizmus keretein.

Dermesztő hófúvás és simogató tavaszi napsütés: a szeszélyes időjárás is úgy váltakozott, mint a viharos érzelmek bennünk. Kacagva sírtunk, sírva meséltünk, de amikor sürgős problémákat kellett megoldani, próbáltunk a lehető leghatékonyabban cselekedni. Régen a világot akartuk megváltani, most talán sikerült, csak másképp, mint terveztük.

Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.

20 éve látogatja a csíkszeredai kórház betegeit. És nemcsak látogatja őket, hanem meghallgatja, lelküket ápolja, és erőt önt beléjük nem mindennapi terheik viselésére. Nagy Zelma szociális testvér munkája kiegészíti az orvosokét és ápolókét, sőt, a két gyógyító tevékenység kéz a kézben jár.

Társadalmi elvárás a legtöbb kultúrában a határozottság, sőt a keménység is. Ezzel ellentétben az érzékenységet sok esetben a gyengeség jelének tekintik, ezért nincs könnyű dolga a szuperérzékeny embereknek. Bár kultúrától függetlenül a népesség 15–20 százalékát, nőket és férfiakat egyaránt érint ez a jellemvonás, mégis rengeteg negatív kritikát kaphatnak ezek az emberek a szenzitivitásuk miatt.

Szeretjük elfogadónak tartani magunkat. És talán azok is vagyunk: legtöbbször, elméletben s általában. Elfogadóak vagyunk mindaddig, amíg az nem ütközik az elveinkkel, szokásainkkal, a beidegződéseinkkel, szabályainkkal. Amíg nem gyötör éhség vagy fáradtság, amíg elfogadónak lenni komfortos. A szeretet mindent legyőz. Vagy mégsem? Kutyás elmélkedés, amelyet talán nem éreznek át mások, jobbára csak az elvetemült kutyások.

Az empátia az a képességünk, hogy felismerjük és megértsük egy másik személy érzelmeit. Ahogy Buda Béla szociálpszichológus fogalmaz: „a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotába." Empátiával rendelkezni elengedhetetlenül fontos a kapcsolatainkban, enélkül nem tudunk együttérzően viselkedni.

Oltani vagy nem oltani? – ez most a legfőbb kérdés a közösségi médiában, és napi gyakorisággal ugrik egymás torkának a két komment-tábor. Miklós Csongor pszichológus Facebook-oldalán összegezte, mit gondol a témáról. Bejegyzését változtatás nélkül közöljük. Az októberi nyomtatott Nőileg magazinban pedig bővebben írunk a Facebook valóságáról.

Te mit veszel észre elsőre, ha egy sérült gyerekkel találkozol? Hogy tolókocsiban van? Hogy kicsavart, görcsbe rándult kezekkel kalimpál? Sikít? Folyik a nyála? Nem néz a szemedbe? Torz? – Félsz tőle? Érthető. Ahogy az is, hogy a legtöbben a fogyatékosságait látják meg először.