Mindannyian élni akarunk: oltottak és oltatlanok egyaránt

Oltani vagy nem oltani? – ez most a legfőbb kérdés a közösségi médiában, és napi gyakorisággal ugrik egymás torkának a két komment-tábor. Miklós Csongor pszichológus Facebook-oldalán összegezte, mit gondol a témáról. Bejegyzését változtatás nélkül közöljük. Az októberi nyomtatott Nőileg magazinban pedig bővebben írunk a Facebook valóságáról.

Élni akarunk!

Én, ha a szakmámat „jól” akarom gyakorolni, hiteles segítő szeretnék lenni, akkor folyamatosan figyelmeztetnem kell magamat a következőre: Csongi, te nem ítélkezhetsz! Na jó, ez olykor (használhatnék cifrább szavakat is) nagyon nehéz. Nehéz, mert néha én is bevonódom érzelmileg, frusztrálttá tesz a tehetetlenségérzetem, elszakad a cérnám, ha engem vagy a szeretteimet bántják. S néha azt veszem észre, hogy ugyanaz a düh és kisgyermeki sértődöttség lesz úrrá rajtam, amikor a világnézetemet „csesztetik”. Nincs igazam...

Figyelmeztetnem kell magam, hogy a közhangulatot most leginkább foglalkoztató kérdéshez, az oltott vs. oltatlan jelenséghez a lehető legnagyobb empátiával, kíváncsisággal, és ha lehet így fogalmazni, elfogadással közelítsek.

Nagy kihívás.

Pattanásig feszült a húr, teljesen idegen emberek esnek a másodperc töredéke alatt egymás torkának a Facebookon, és hülyézik egymást a fekete földig.

Hinni akarom, hogy ez valamilyen szinten egy megküzdési stratégia, a tehetetlenség érzetünk így manifesztálódik, a felgyülemlett keserűség így robban ki az emberből. 

Nagyapám ezt régebb elintézte egy káromkodással, nem volt szép hallani az ízes szófordulatokat, de utána kicsit megnyugodott. Most itt is valami hasonló történik, mert ahogy a Jóisten nem válaszolt (rögtön) az öreg „fohászára”, a kommentszekcióban sem érdekli az embereket a másik véleménye, csak jön kifele az istenkáromlás... s közben nem vesszük észre, hogy mit teszünk egymással.

Az utóbbi napokban egyre több ember váltott profilképet. A mosolygós, nyaralós arcokat sok helyen fekete-fehér, égő gyertyát ábrázoló képek váltják. Nem hiszem, hogy csak az én idővonalamon történik ez így, s azt sem, hogy hirtelen lettem erre fogékony.

Ha lehet így fogalmazni, „gyorsabban” halnak meg az emberek. Egészen biztos, hogy az eddiginél nagyobb a baj. 

Akik felvették az oltást, azokban ott van a keserűség, hogy te „jó ember, térj észhez, amíg nem késő!”, míg azokban, akik meg vannak győződve, hogy ez egy mesterien kidolgozott terv része a világuralom átszerveződésének (s talán a népirtásnak, ha jól értem), azok szintén öklüket rázva üvöltik az internetbe, hogy „mind meghaltok, birkák!” És a maguk olvasatában mindkét félnek igaza van...

Túl keveset TUDUNK, túl szilárdan HISZÜNK.

Én nem tagadom, hogy felvettem az oltást (mind a hármat, hogy fogyjon), viszont nagyon sokan a környezetemben nem tették, de ettől egymás barátai maradtunk. Elég sokat beszélgetünk a jelenségről, s kezdett kirajzolódni a fejemben egy kép a mechanikájáról a dolognak, amiről nagyon gyorsan jegyzem meg, hogy közel sem tudományos:

Erről az oltás/nem oltás témáról többnyire úgy gondolkodunk, ahogy a világot látjuk. 

Van, aki úgy éli meg a hétköznapjait, hogy a hatalom, a politika, a világ befolyásoló gazdasági erői foglalkoztatják, azaz ezeknek a saját életükre vélt vagy valós hatása, s úgy gondolják, hogy az embert folyamatosan az a veszély fenyegeti, hogy eme erők elveszik a szabadságát, pénzét, hosszú távon talán mindenét. A másik nézet (legalább is, amit én vallok), hogy

kialakult ez a helyzet – mesterségesen vagy evolúciósan, azt nem tudom –, és valahogy szeretnék túl lenni rajta, eszerint – ha úgy tetszik – sorsomat a tudományra bíztam. 

Arra a tudományra, amelyikben jobban hiszek, mint az új világrend térhódításában. Hogy végül nekem lesz-e igazam vagy azoknak, akik előre látták ezeket a baljós jeleket, azt most úgysem tudom megállapítani, s kétséges számomra az is, hogy ezt „majd az idő bebizonyítja-e”. Egy dolgot viszont látok és tapasztalok: Vannak dolgok, amelyeken én nem tudok változtatni, ezeken pedig teljesen fölösleges rágódnom. Ez a felismerés rengeteg terhet, frusztrációt levett a vállamról.

Az, hogy felelősséget vállalhatok a cselekedeteimért, sokkal szimpatikusabb és megnyugtatóbb számomra. Bevállaltam az oltást, s ezzel azt is, hogy ha két év múlva leesik emiatt a fütyim, akkor így jártam.

De döntenem kellett, és ez a kockázat jobban tetszett. Megyek és végzem tovább a dolgom, anélkül, hogy azon gondolkodnék, hogy ki mindenért a hibás.

Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy amikor egy pohár bor mellett beszélünk a dolgokról, akkor mindjárt árnyaltabb lesz a kép. Meghallgathatjuk egymás érveit, s ennek köszönhetően sokszor kibukik, hogy nagyon sok az irreális félelem, pont az információ hiánya, vagy éppen a túl sok információ áradása miatt.

De végül mégiscsak egy a lényeg: Mindannyian ÉLNI AKARUNK, és ez a motivációnk akkor, amikor ütünk-vágunk, tiltakozunk, s akkor is, amikor kérdezünk, informálódunk, belátunk s lehet, hogy kockázatot vállalunk.

A történeteink talán másképp vannak csomagolva, de ugyanaz van a dobozban: ÉLETBEN MARADNI!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Az örökölt traumák feloldhatók – ha magunkra mondunk igent
Az örökölt traumák feloldhatók – ha magunkra mondunk igent

Szakmai és emberi tapasztalataim alapján olyan sorsokat, kapcsolatokat, félelmeket, szorongásokat és olykor megmagyarázhatatlannak tűnő viselkedéseket, érzéseket láttam, amelyeket családtagoktól örökίtettek át, akár több generáción keresztül, és ennek nem voltak tudatában. Ezen örökséget akaratunkon kίvüli batyuként hurcoljuk magunkkal, és sokan a feloldás, megoldás megtalálása helyett a menekülést választják. Pedig az örökölt traumák feloldhatóak!