Takó István – Minőségi időt tölteni a Jóistennel

Jelen lenni – önmagunk és mások életében. Legyen az egy isten háta mögötti szórványgyülekezet vagy a kolozsvári katolikus egyetemisták köre. Takó István római katolikus plébánossal, egyetemi lelkésszel az imádság, elmélyülés erejéről, a személyesség és spiritualitás fontosságáról beszélgettünk.

– Baróti vagy, de Székelyudvarhelyen végeztél tanítóképzőt. Itt dőlt el, hogy papi pályára lépsz?

– A tanítóképzőben dőlt el, de nem volt pontszerű felismerés, több szempont vezérelte. Az egyik: valami lelkit szerettem volna. Gondolkodtam a pszichológián is, de Gyökössy Endre könyveit olvasva rájöttem, hogy ezt össze lehet kapcsolni a hittel. A tanítóképzőben sok pszichológiát, pedagógiát tanultunk, de valami hiányzott, túl szárazak, élettelenek voltak a meghatározások. Bandi bácsi a könyveiben szépen behozta a bibliai szereplők életéből a lelki folyamatokat, és azt gondoltam: szeretném ezt és önmagamat is jobban érteni. A másik ok: Székelyudvarhelyre került és fiatalos lendületet hozott egy pap, az azóta elhunyt Botár Gábor. A hitoktatónk volt, akkor épült a temploma a Bethlen negyedben, hozzá jártunk misére, segíteni. Addig nem volt közvetlen tapasztalatom arról, hogy egy pap lehet bizalmi, baráti is. Láttam, hogy lehet. Lehet vele bármiről beszélni, lehet hozzá menni, ha éppen éhes vagy. Figyelt ránk, támogatott, de soha nem éreztem, hogy manipulálni akart volna. Végül a harmadik szempont: azt gondoltam, ez elvonulás lesz. Hogy el szeretnék vonulni kicsit a világból: imádkozni, csendben lenni. Amikor elhatároztam, hogy elmegyek Gyulafehérvárra, nem éreztem a küldetést, hogy pap kell legyek. Inkább azt mondtam: nézzük meg, hogy is van ez, miről szól.

– Elvonulásnak szántad tehát a teológiai éveket, végül az lett?

– Volt egy ilyen lényeges eleme. Gyulafehérváron nagy a bezártság, ennek van előnye és hátránya. Ez az elszigetelődés, homogén közösség nem mindig jó. Naponta másfél óra a szabadság, amikor kimehetsz a városba sétálni, bevásárolni. Ezért sokat olvastunk, és megvolt az imádságnak a ritmusa – reggel, délben, este –, ami átszőtte a napunkat. Egy jezsuita páter, Szőcs László atya volt a lelki vezető és első perctől a bizalmamba került. Ő kezdte el rányitogatni a szemünket, szívünket, lelkünket a csendes imára. Arra, mit jelent, hogy kiüresedünk, helyet adunk a Jóistennek. Mit jelent a csend, mit kezdünk vele.

Nem angyalok, szentek közösségébe kerültem, ezt hamar észrevettem. De hálás vagyok az ott töltött hat évért, a napi imádságokért és lelkigyakorlatokért. A teológiai szemnyitogatás is számít, szellemileg is fejlődtünk, de a legszebbek ezek a kitérdepelt órák.

– Volt időszak, hogy megbántad a döntésedet?

– Megbánni nem bántam meg, de elbizonytalanodtam. Ott is. Másodév második félévében nehéz vizsgaidőszakunk volt, és zsákutcába kerültem lelkileg. Nagyon magányosnak éreztem magam, nem éreztem a támogatást. Nem tudom megmondani, hogyan sikerült kimászni ebből. Valami kegyelem folytán. Talán azáltal, hogy nem menekültem el. Az egyik felsőbb éves barátomnak mondtam: el fogok menni, ha más nem, elmegyek szerzetesnek, de itt nem maradok. Megkérdezte: és onnan hova fogsz menni? Akkor tanultam meg, hogy ilyen vigasztalan állapotban nem hozunk döntéseket. El lehet menni, de nem akkor, amikor nehézség van, az menekülés lett volna. A szabadéven (gyakorlati évben) is volt egy elég nagy krízisem. A négy év alapképzés után belekóstolsz abba, mi van a plébániákon, a szociális intézményekben, szembesülsz azzal, amit majd tenni kell. Erősödtem is, éreztem, hogy ezt szeretném, tudnám csinálni. De meg is inogtam, mert akkor lett erős a család kérdése: hogyan lesz majd család nélkül? Lesz elég erőm? Tényleg oda tudom adni magam egyedül a Jóistennek? És valamiért – mai napig nem tudom, miért – úgy éreztem: meg szeretném próbálni. Még mindig csak megpróbálni, de már jobban bízva abban, hogy működhet. És működött.

– A teológia után nehéz feladatot kaptál: Segesvárra, szórványba kerültél…

– Segédlelkészként az volt az egyik feladatom, hogy a leányegyházközségeket járjam. Szórványplébániákat járni külön áldás, úgy várnak, mint a Szentlelket. De fájdalmas is, mert idősek, magukra maradottak az emberek ezekben az isten háta mögötti falvakban. És havonta az az egyetlen alkalom, hogy a pappal találkoznak. A sárpataki időket nagyon szerettem: egy hónapban egyszer mentünk, kilométereket gyalogoltunk, mert oda nem lehetett autóval eljutni. Amikor megláttak a hegyen, ahogy gyalog jöttünk, meghúzták a harangot. Volt néhány beteg, akit ilyenkor meglátogattam, megáldoztattam, meggyóntattam, mert nem tudtak misére jönni. Az egyik néni, aki addig mindig ott volt a templomban, lebetegedett. Elmentem hozzá, gyónt, megáldozott, beszélgettünk. Viharos téli idő volt, de mise közben nyílt az ajtó, és a beteg Margit néni mégis eljött. Mondta: el kellett jönnie. Talán ez egy istenélmény volt. Megerősítés, hogy fontos, amit teszel.

– Mi volt a másik feladat?

– Vallásórák tartása az iskolában. Ezt is nagyon szerettem. Annak ellenére, hogy korábban azt mondtam, a hitet nem lehet oktatni. Ott a tanítóképzős múlt ellenére azt tapasztaltam, hogy a hitoktatás teljesen más. Bár a hit kegyelem, sok mindent meg lehet tanítani. Hihetetlen erejük van a szentírásbeli történeteknek, melyek alapján kialakulhat a gyerekben egy világ.

– Innen a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészségre (KEL) kerültél, ahol egyetemistákkal foglalkozol. Nem volt nehéz a teljesen új feladat?

– Megérkeztem egy szép közösségbe, amely elveszítette a pásztorát, az elődöm ugyanis meghalt. És talán ő onnan fentről, vagy a Jóisten, szépen bevezetett, hogy ezt jól éljük meg, ők is, én is. Minden nehézség ellenére összeforrtunk. Nehéz volt, mert nem volt tapasztalatom, nem tudtam, mit kell csinálni. Ennek ellenére befogadók voltak, sokat köszönhetek nekik. Az elején inkább rájuk figyeltem, mint a Jóistenre. Elvárásoknak akartam megfelelni, egyrészt az elöljáróimnak, másrészt nekik. Annak ellenére, hogy ezt nem kérték. Ebben kicsit elmerültem, amíg rá nem jöttem, hogy nem ez a fontos. Fontos rájuk figyelni, de azt a Jóistenben kell tenni. Ne csupán én legyek ott: a Jóistenben legyek ott. Az emberekkel való kapcsolatban az az igazi, ha a Jóistenben történik. Meghittebb. De amikor vélt vagy valós elvárások vannak, nem biztos, hogy meg tud történni.

– Miben más az egyetemistákkal való munka?

– A legnehezebb, hogy állandó változás van, mindig jönnek újak. A programok és a viszonyulásom által – hogy próbáltam jelen lenni, a nyelvükön beszélni és nem elbeszélni fölöttük – kialakult a bizalom, és megkerestek a személyes kérdéseikkel az élet minden területéről: itt fáj, ott fáj. És próbáltunk megoldást keresni.

Hirdetés

A spirituális része meghívásos alapon működött: ha láttam, hogy valakinek igénye van rá, behívtuk egy elcsendesülős, imádságos közösségbe. És így kezdtünk el hetente egy-egy órát csendben lenni, befelé fordulni, megosztani azt, és arra ösztönözni őket, hogy ezt egyedül is tegyék nap mint nap.

– Tíz éve vagy a lelkészük, mennyi ideig lehet ezt a munkát végezni?

– Olyan ez, mint a lelki vezetés. Egy teológiai spirituálisnál hasznos, ha 10–15 év után vált, mivel naponta jó pár emberre kell figyelnie. És bármennyire erős az odaadás, elfárad. Érzem, hogy picit elfáradtam, de az új év új arcai meg tudnak újítani. Az imádság, elcsendesülés is feltölt. Ha fáradok, tudom: az imádságommal van baj, nem szánok rá elég időt. De ha az imádság rendben van, és a kíváncsiság ott van bennem, hetvenévesen is tudnék fiatalokkal foglalkozni. Látok is ilyen példákat.

– A fáradtság azért sem meglepő, mert a KEL-en kívül öt éve saját plébániád is van, a szentpéteri gyülekezet. Egyáltalán lehet a kettőt együtt csinálni?

– Jó menedzseléssel lehet. Néha Pió atyának a segítségére lenne szükségem, róla azt mondják, hogy két helyen is előfordult egyszerre. Az a fájdalmas, hogy fel kell állítani egy fontossági sorrendet, és valamelyik közösség húzza a rövidebbet. Az ideális megoldás az lenne, ha lennének világi segítőim. Efelé tartunk, mert egyre kevesebb a pap, ki kell találni, hogyan lehet világi munkatársakkal közösségeket építeni, hogy a mi jelenlétünk a szentmisében, az imádságban kimerüljön. Azért fáradunk el, mert mindent mi akarunk csinálni, és még vasárnap is nekünk kell „szolgáltatni”. „Szolgáltatjuk” a szentmisét, kiszolgáltatjuk a szentségeket, állandóan „szolgáltatunk” valamit. Ebből a mindenhez is értek szerepből visszább kell lépnünk kicsit, az imádsághoz.

– Ha elfáradnak a papok, nem épp a lelkiség tűnik el az együttlétekből?

– Ezért fontos, hogy legyen idő imádkozni. Teréz anyának mondták a rendtársai: ilyen rövid idő alatt nem tudjuk elvégezni a munkát. Erre azt mondta: nem a munkaidőt kell meghosszabbítani, hanem az imádság idejét. Persze nem az imádság hosszával van baj, hanem a minőségével. Ha valakinek baj van az imádságával, nem azt mondjuk, hogy hosszabbítsa meg, hanem: csak öt perc legyen, de az legyen jó. Minőségi időt kell tölteni a Jóistennel, és ez nem csak a papokra érvényes.

– A spiritualitás ma egyre inkább háttérbe szorul, mennyire van igény rá?

– Az első lépés, hogy észrevegyük: van igény. A tény, hogy mindenki elvan, nem szünteti meg az igényt, csak a szőnyeg alá söpri. Ezt kellene előbányászni, észrevenni. Az emberek nagy része egyszer csak „koppan”, jön egy élethelyzet, amely ráébreszti őket erre az igényre. A kérdés az, hogy mennyire tudunk ebben az élethelyzetben ott lenni. Nemcsak mi, papok, hanem mi, emberek. És nem megoldani akarni, nem okoskodni, hanem az egyszerű jelenléttel segíteni. Hogy ilyenkor az illető ne önromboló életbe fogjon, hanem akarja megpróbálni másképp. Két dologra tanít a spiritualitás: élni és meghalni. Megtanít arra, mi az, ami tényleg segíti az életet bennem és másokban, és arra, mit kell elengedni, mivel nem kell foglalkozni. Az emberek egyre kevésbé értik, hogy vannak helyzetek, melyekre nincs megoldás. A fiatalok különösen. Az a baj a mai világgal, hogy azt hirdeti, mindenre van megoldás, és nem tudjuk elfogadni: vannak élethelyzetek, amikor csak ott kell lenni, egyebet nem tehetsz.

Fotó: Angyalosi Bea

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg.