ARCHÍV „Táncolnunk kell, hogy megmutassuk Istennek, hálásak vagyunk az életért”

Az új-zélandi Taika Waititi legújabb filmje egy szép, elgondolkodtató történet háborúról, kapcsolatokról és arról, hogy hogyan lehet megélni, átélni, átvészelni a nehéz helyzeteket. (cikkünk a 2020-as Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)
Hirdetés

A film főhőse egy német kissrác, Johannes Betzler (Roman Griffin Davis), gúnynevén Jojo, aki szeretne a Birodalom legügyesebb nácija lenni, és ebben képzeletbeli barátja, Hitler segíti. Jojo mélyen hisz a nemzeti nacionalista eszmékben, így amikor kiderül, hogy édesanyja egy zsidó lányt bújtat, teljesen kiborul. Ám a tíz éves Jojo lassan elkezdi megismerni azt, amitől félt, amit ismeretlenül gyűlölt.

A film megmutatja azt, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Egy magányos gyerek világába betekintve, megértjük azt, hogy a náci eszmék, hogyan tudtak milliókat megfertőzni.

Jojo nem zsidókat akar ölni, tartozni akar valahova, és erre a Hitler Jugend nagyszerű lehetőség. 

Sokan viszonyulnak előítéletesen a filmhez: ilyesmivel nem kéne viccelni. De kell. Waititi nem idétlen komédiát rendez, filmjében a vicces, olykor ijesztő képzeletbeli barát, nem egy gagyi poén, ahogy a film helyzetkomikumai sem azok. A képzelt Hitler a korszak lenyomata, túl a történelemkönyveken, arról mesél, hogy nem csak a fronton zajlott a háború, hanem a lelkekben is zűrzavar volt, félelem, bizonytalanság.

Jojo anyukájának figurája sűríti azt, ami a film (egyik) üzenete. A Scarlett Johanson által alakított anya ellenálló, aki zsidót bújtat, férje a fronton, elvesztette egyik gyermekét, ám mégis megtesz mindent, hogy szebbé tegye a háborús napokat. A Jojo nyuszi egy kollektív tragédiáról beszél egyéni sorsokkal. És arról, hogy ha kint (bármilyen) háború dúl is, otthonunkba zárkózva, családunk körében, higgyünk, reméljünk, nevessük. És táncoljuk.

Friss lapszámunkat alább kérheted:

Hirdetés