Telelés Abu-Dzabiban 2.: Felvesszük a turistakalapot (fotógalériával)

Abu-Dzabi legfőbb látnivalói kicsit Bukarestet idézik (mindenki ahhoz köti a dolgokat, amit ismer). Állami megrendelésből épített hatalmas épületek az elmúlt pár év eredményei. Egy bazi nagy hotel az Emirates Palace, ahol össze van zsúfolva töméntelen mennyiségű márvány, arany, faliszőnyeg, mozaik és Swarowski kristálycsillár...

Ez egy káprázatosan megalomán hotelépület, ami szerintem a bukaresti parlament épületére hajaz. Mondjuk, itt másfél kilométernyi privát tengerpart is társul hozzá, de ez inkább a hely sajátossága. Az összképben van ugyan valami ámulatkeltő, de nem olyasmi, ami az ember szépérzékét különösebben csiklandozná.

A másik – minő véletlen – egy szintén hatalmas méreteket öltő „nemzeti” mecset. Ebben is rekordokat döntenek a felhasznált drágakövek és drágafémek kilói, de a fehér kupolák és minaretek valóban megható eleganciával magasodnak a tengerparti mangrove fölé. Ez már egyenesen Zájed sejk nevét hordja, mellőzve minden álszerénységet. Zájed sejk itt a főnök, a korábbi, hasonló nevű főnök fia. A vezető triumvirátus képe – középpontban Zájed sejkkel – minden intézményben kötelező módon ott virít, így például a legextravagánsabb beach club és az utolsó lebuj, libanoni étkezde bejárata fölött is, és amúgy extraként megalo-óriásposztereken az utcákon, épületek homlokzatán. Ezt a kis személyi kultuszt leszámítva elnyomásnak nem sok jelét látni.

Hozzám, az alkalmi turistához nem jutnak el hírek a mártír újságírókról vagy civil szervezetekről, akik/amelyek amiatt bűnhődnének, hogy rosszat mondtak a sejkről, bár biztos van ilyen, tudva, hogy törvényileg tilos a személyéről rosszat mondani. Vannak (relatív) előnyök, fel sem merül például, hogy a taxik átvágjanak, szabályozva vannak a díjak, és az (állami) bankban dolgozó ismerősöm mondja, mekkora előny a hitelelbírálásnál például, hogy az illetőnek a teljes múltja a banki dolgozók rendelkezésére áll. Első blikkre a városban minden működőképesnek tűnik, és minden megtalálható, ami egy igazi világvárosban kell, jógastúdiótól az éjszakai bárokig.

Az elmúlt években pedig importáltak néhány, még hiányzó, világvárosba dukáló intézményt, úgymint múzeumot és egyetemet. A párizsi Louvre és a Sorbonne Egyetem is nyitott itt egy-egy fiókot Zájed sejk meghívására. Készül a Guggenheim Múzeum helyi kiadása is. Illetve: a Zájed-múzeum.

Mindezek mellett azon küszködöm, hogy valahogy ezen a világvárosi mázon áthatolva valamit a helyi világérzetből megértsek.

Több mint két hete vagyunk itt, és még egy igazi arab étkezdébe nem tévedtem be a mi kis Al Reem-szigetünkön, ami hangsúlyosan expatok által lakott. Valaki mondta, hogy menjünk a belváros hátsó utcáiba, ott keressük. El is megyünk, és egy fantasztikus étkezdére bukkanunk. Olyan, hogy elsőre azért nem mennék be kisgyerekkel. De amikor végre bemegyünk a Libanon Virága (Zahrat Lebnan) nevű szerény külsejű étkezdébe, igazi ízkavalkád, friss zöldségek és saláták, fateh, kunefe, isteni humusz, minden, amit az arabosabb kajákról hír szintjén ismerhet az ember, fellelhető itt, nem kiábrándító minőségben.

Hirdetés

A másik dolog, amire beiratkozunk, a sivatagi túra. Hangsúlyosan turistaízű (vagy talán csak mi nem választottunk jól szervező irodát), de így is egész lényemet bizsergeti a megtapasztalt másság. Egy tevefarmon kezdünk. Nagyon kedvesek a tevék és az itt dolgozók is. Száz teve van a farmon, de több mint ezer tevefarm sorakozik itt egymás mellett, hús-, tej- és versenyfutó tevékkel. Mindennap kimennek legelni a sivatagba. De mit legelnek? – kérdezzük. Hát, azt a pár fűszálat, ami itt-ott kidugja a fejét. Azt is megtudjuk, hogy a színük alapján lehet megkülönböztetni a tevéket: a világosbarnák emirátusiak, a sötétbarnák Szaúd-Arábiából származnak, a fehérek a szudáni sivatagból.

A tevefarm után a vezetőnk kienged egy kis levegőt a kerekekből, és behajtunk a homokba. Tipikus turistaattrakció, hogy terepjáróval fel-le hajtanak a homokdűnéken. Ami állítólag a dűnéknek nem jó. Mi amúgy is két kisgyerekkel vagyunk, és meglep, hogy az előre megbeszélt lassúság ellenére milyen kanyarokat vetünk a puha homokban. Szerencsére eszembe jut, hogy megkérjem a sofőrt, hogy álljon meg, hadd mászkáljunk egy kicsit a dűnéken. Kiszállunk.

A sofőr először a motort sem állítja le gondolván, hogy egy gyors fotó, és mehetünk tovább. De minket lenyűgöz a sivatag. Nagy csend, sima, gyönyörű, káprázatos homok, mint egy végtelen, elegáns nagyszobai szőnyeg.

A lefelé hanyatló nap másvilági, szürreális fényeket kölcsönöz az egésznek, és a hőmérséklet kellemes – se hideg nincs, se meleg. Felkecmergünk egy nagyobb dűne tetejére. Olyan, mint egy álom. Mintha kiszottyantunk volna a realitásból ebbe a puha, meleg, csendes, tiszta, lágyan hullámzó csodavidékre. A gyerekek imádják, egyből másznak a dűnékre, csúsznak vissza. Fúrjuk a kezünket-lábunkat a finom, tiszta homokba. Ameddig a szem ellát, lágyan hullámzó dombok. Egy-egy fa. Néha egy-egy dűnén ugrándozó terepjáró tűnik fel burrogva, turistákkal. Nagy sokára visszaülünk mi is, és továbbautózunk a homokban. A kicsi fiam kacag, de a kislányom azt mondja, rosszul van. Szerencsére épp feltűnik egy „teveesztena”, és megállunk, hogy megbámuljuk a bébi tevéket. Amikor a sötétben elérjük a tábort, ott van már vagy száz turista.

A négyzet alakú táborban egy központi színpadot ülnek körül párnákon, a szabad ég alatt. A sétálás miatt kicsit késtünk, és a díszes tevekaraván már csendben üldögél, de a kedvünkért felállítják az összeset, és a tevegelést is kipróbálhatjuk. A hatalmas tevék szelíden térdelnek le, hogy mi felkászálódjunk.

A táborban van szórakoztató program is. Kimondottan turistáknak: villognak a neonfények a forgó dervisen és a hastáncosnő pillangószárnyain. Mindketten készségesen pózolnak a szelfiknek. A gyerekek élvezik. Hazafelé úgy érzem, bár a turistaburokból nem sikerült kitörnünk, mégis valamit megérthettünk az itteni világból. Például azt, hogy miért zárkózik be mindenki egy bástyába. Ebben a környezetben valahogy értelmet nyer az, hogy erődszerű építményekben lakjanak az emberek, hiszen csak nagy távolságokban vannak aprócska emberi létesítmények. A sivatag végtelen csendje és másvilági békéje valami megnyugvást és derűt kölcsönöz még nekünk is. Hát még annak, aki folyamatosan itt lakik!