Üt s temet – Gyűlölet a közösségi médiában

Egy ideje észrevehető, hogyan ömlik a gyűlölet a közösségi hálóról. Talán a bezártság miatt nőtt meg érzékelhetően a kötekedő hangnemben írt beszólások, odamondások, sőt, uszítások száma. Valamiért ki kell csinálni mindenkit, aki nem annyira okos/szép /talpraesett/gazdag/befolyásos (igény szerint kiválasztandó), de főként nem ugyanazt gondolja, mint mi magunk. Valamiért ez kezd lenni a normalitás az egymással való közlésekben. De az is lehet, hogy csak az én buborékomban zajlik ez, én keveredtem irtó rossz társaságba.

Be kell vallanom, nekem ez a fajta agresszív közeledés ugyanannyira összerántja az izmaim, mintha épp pofozkodni készülnének. 

Begörcsöl a gyomrom, egyből védekező pozícióba helyezem magam, keresem a válasz lehetőségét, aztán megsértődöm, bántva érzem magam, én is bántani akarok. Dühös leszek, ugyanabban a stílusban ütnék – majd rájövök, hogy mindez nem valós, nem érdemes védekezni sem. Egyszerűen ki kell lépni a felületről, esetleg letiltani az illetőt, és huss, volt, nincs a bántalmazóm. Eléggé valószínű, hogy nem fogok találkozni az illetővel soha, ha találkoznék, úgysem ismerném fel, ha meg felismerném, biztosan nem esne nekem az utca közepén. Ha pedig nekem esne, hát nem is tudom elképzelni, mit jelentene ez, a jelenlegi társas szabályok alapján elég valószínűtlennek tűnik.  

Abban megegyezhetünk, hogy elfogadhatatlan, hogy megyek az utcán, felbosszant valaki, én meg bevágok neki, tanuljon már rendet. Ez nem így működik, ugye. Bár, hasonló jelenetnek voltam részese autókázás közben...

Vajon a közösségi hálón miért ez a stílus az, amelyre egyre többen voksolnak? Hogyan kezdett ez elterjedni? És legfőképpen, miért tűrjük, hagyjuk ezt kibontakozni, ahelyett, hogy rettenetes módon cenzúrázni kezdenénk ezt a fajta magatartást? 

Úgy, ahogyan gyerekkoromban mindenki nevelte mindenki gyerekét a szomszédságban: mit illik, mit nem illik, mit szabad és mit nem. És ütlegelni, azt se nem illik, se nem szabad. Sőt, büntetendő is ez a magatartás, nem érdemel tiszteletet. 

Eleinte arra gondoltam, hogy ez ilyen magyar, felsőbbrendűségből fakadó jellemző, de ahogy másokat is kérdezgettem, rá kellett jönnöm, hogy ez a közlés egy eléggé általános jelenség, és igen, más nemzeteknél is dívik. 

Mi a gyűlöletbeszéd?

A Wikipédia szerint: Olyan szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulás, amelynek célja valamely társadalmi csoport megalázása, megfélemlítése vagy a csoport tagjai elleni erőszak vagy előítéletes fellépés kiváltása. A gyűlöletbeszéd legtöbbször a nemi, faji, etnikai, nemzeti, vallási, vagy szexualitás szerinti csoportok ellen irányul.

Mi lenne az oka, vagy mögöttes szándéka ennek a magatartásnak? Próbálom magam elé képzelni a helyzetet: nyugalom van, minden aznapi teendőmet elláttam már, végre kicsit belenézek a közösségi háló dolgaiba, és észreveszem, hogy valakinek az enyémmel merőben ellentétes értékei vannak, más mozgatja, mint engem, másra reagál, sőt, horribile dictu, más érdekli. 

Gondolom magamban: ez egyszerűen megengedhetetlen, hát most jól megmondom neki, mit is kell gondolni a világról, hogyan kell neki is abban mozgolódni. Hát mit képzel ez magáról?! Még pörgetem kicsit magam, de nem kell messzire menjek, ugyanis már az első gondolatnál is robbantam, szóval, menni fog ez nekem. Nem törődök semmivel, az meg sem fordul a fejemben, hogy ha esetleg én kapnék egy ilyen beolvasást, az nekem hogy esne, hanem 

megírom a mindent eldöntő, lesújtó véleményemet. Kapom is a választ rá, ugyanabban a stílusban. Sőt, sikerül magam köré toborozni forrófejű kommentelőket, ők védenek, irtó jól érzem magam, sikerem van. 

Ebben a buborékban én győztem! Megyek hát tovább, megkeresem a még inkább ellenkező véleményűeket, és ott is keverek egyet. Isten őrizzen a humortól, azzal nincs, mit kezdeni, hát a szavak mást is tudnak jelenteni, mint az odabökött sértést? Jól felmérgelődöm, megkétszerezett erővel és dühvel vágok vissza. Jó lett a nap végre, valami hasznossal zárom. Holnap már hivatkoznak rám, be tökös ez a fehérnép, mondják, hát nem jól odamondott? 

Többször töprengtem ebben az időszakban azon, hogy vajon mi okozza ezt? Miért így kommunikálunk? Politikai befolyásolás, társadalmi stressz, történelmi terheltség, egocentrikus életszemlélet? Vagy sima neveletlenség:

nem tudjuk a virtualitást beépíteni a mindennapi illemszabályok keretei közé?

A nagy kérdésem az maradt továbbra is, hogy a bezártság miért okozta a felhevült beszólások megszaporodását, miből akarunk így kitörni? 

Az én megérzésem az, hogy a valós, fizikai megmutatkozási, szerepelési lehetőségek csökkenésével néhányakban a düh növekszik, és emiatt bármilyen eszközzel képesek a figyelmet magukhoz ragadni. 

Kiemelt kép: Shutterstock