Útlevéllel Pestre – Mi mindig csak vendégek leszünk?

Trianon. Ma már le lehet írni. Szabad és kell róla beszélni. Korabeli beszámolókat olvasni, a kisebbségi lét kérdéseit száz év múltán is feszegetni. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin februári számában jelent meg.)

A kezdetekről és jelenről Erdélyben, s immár Romániában…

Szabó János Rózsa, Türe: „Átéreztük, átéreztük ugyebár, mert már nem úgy voltunk, mint tiszta Magyarországon. Romániához voltunk csatolva, s akkor már meg kellett húzódni. Akkor már lépést kellett változtatni, akkor már kellett alkalmazkodni az állam után. De nagyon sokáig még magyar közigazgatás volt, csak lassan vették át a románok. Kezdetben még a románok is magyarul tanultak, nem volt tanítójuk román, mert nem tudtak jól románul, csak úgy kicsiben. Úgy huszonkettőben kezdtek jobban átrománosodni.”

Varga Béla, Kézdivásárhely: „Azt még megengedték, hogy a családi neveket eredeti formában írjuk, a születési neveket kellett románra átírni. Azt hiszem, harminckettőtől… Adtak egy könyvet anyakönyvi utasításokkal, hogy milyen magyar névnek melyik román név felel meg. Így lett a Józsefből Iosif, a Lászlóból Ladislau vagy Vasile, az Elekből Alexe, az Árpádból Arcadiu… Csak románul szabadott attól kezdve a keresztneveket beírni. A családi neveket nem bántották. Az esketés is magyarul ment, nem is értették volna románul. Különösen kezdetben nem.”

Trianon palota

Szőcs Mihály, Ozsdola: „Azt kell mondanom, okosan csinálták. Nem egyszerre, rendre, lépésről lépésre vettek át mindent. Kezdetben még mi is ott voltunk a hatalomban, maradt egy-egy szolgabíró, egy-egy magyar jegyző, még főispán is, de mind kevesebb, mind kevesebb. S így volt a nyelvvel is. Egy ideig itt, a Székelyföldön magyarul ment az adminisztráció, magyar törvények szerint, aztán lett új törvény, innen is, onnan is eltűntek a magyar vezetők, s a végén már a községházában mindenütt megjelent a felírás: Vorbiţi numai româneşte! Csak románul beszéljetek! Igen, beszéljünk románul! A harmincas évek közepére már semmi, de semmi jogunk nem volt. Sem a nyelvünkhöz, sem a nevünkhöz, sem a nemzetünkhöz.”

Részletek Gazda József Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek – A szétszabdalt magyarság XX. századi sorstörténete című interjúkötetéből

Meg lett pecsételve a sorsunk

„Nekem Pest nincsen többé. Mostan mégis oda utazom. Nem utaztam azóta, csak hol vágyakoztam, hol inkább gyűlölködtem iránta. Hol úgy éreztem, elhagyott, s kitett engem az utcára, hol meg, hogy ő is utánam sírdogál, de nem mutatja fájdalmát, nem is szabad neki a könnyeket mutatni, mert az is meg van tiltva. Törvényileg. Mert még azt se szabad mondja, törvényileg is meg van szabva, hol meg lett pecsételve a sorsunk, annak a nevét. A csend meg a hallgatás van megszabva. (…)

S aztán ahogy megyünk be a hegyek közé, s még oly távol állunk a céltól, már nem is vágy, hanem a mind jobban s jobban keményedő gombóc kezd gyúródni a torokban, oly gombóc, mi nyelni sem hagyja a vizet, s mi eddig is abban a bénultságban tartott, hogy el nem indulhattam – az bizony a megsértődés. Nem a bánat, nem a fájdalom, csupán a keserű megsértődés, mi oly erővel hajt, hogy szinte nyomban kiugranék a robogó vonatról még itt, a gyönyörű hágón, a bérczek közt, bele egyenesen a sebes s fekete Kőrösbe. A megsértődés, mi ezt kiáltja:

Hogy tehette meg, hogy itt így magára hagy, s bezárkózik saját kis megmaradt hazájába! Ez a Pest, ez hogy tehette meg, hogy így elfordult tőlem. Kis hazájába zárta be magát, megelégedett a kis hazájával, hová már nem kellünk, nem tart már polgárának. S törvényileg is megmondja, hogy én oda ne menjek, ne dolgozzak, meddig üljek.

Nem tudom, el fog-e hagyni ez a gyalázatos érzés, mert az ilyesmi nem engedi az embert levegőt venni se. Tisztára elmetszi a torkát, úgy fojt. Elhagy-e ezen érzés, mikor a nagy, poros város ismerős utcáin járkálok, a magas bérházai közt, mit oly igen irigylettünk mindég, mert nekünk hasonló sose volt. S a büszke kőrutak, a rohanó kocsikkal s órjási forgalommal, a sok kávéház, mozgó, színház s cabaret, meg a hatalmas opera, a vár, s egész irdatlan folyó. Ez már sose lessz a miénk is, kérdezem.

Mi itten mindég csak vendégek leszünk, passporttal, Pesten. (…)

S mi mind meg lettünk sértődve erre az egész kis világunkra, akármerre tekintünk. Keletre s Délre, a román ókirályságra s egész nem-magyar Erdélyre, hol falun s már városon mind többen s többen laknak az oláhok. S a Nyugatra is úgyszintén. S az egész Kis-Magyarországra is úgy meg vagyunk sértődve, s még aztán a további nagy hatalmakra, németre s osztrákra, ki belésodort ebbe az embertelenségbe, a világégésbe. S főleg a franciára, ki sorsunk el döntötte, s hazája pompás Versialles-i termeit adta a bűn megpecsételésére, mert egyik a másikkal ösze van kötve. Meg vagyunk sértődve tetőtől talpig erre a világra, s legfőképpen az útálatos, felfútt magyar s zsidó Pestre, mert az merészel még mindig boldog lenni s nagyvárosi mód szórakozni – nélkülünk! (…)

Hirdetés

Kezdek gondolkozni magaban. Hogy mikor mondottam előbbször azt nekik, hogy »ők«. Hogy széjjelválasztottam magunk tőllük. Egy buta s hazug határ mentén. S ki ide esett, az lettünk »mi«, s ki oda, úgy nevezzük, »ők«. Vajjon annakelőtte nem ugyanígy beszélgetünk, kérdem. Magunkban meghúzva a határt. Erdély s nem Erdély. Vagy az más, mikor mi húzzuk a határt magunkban. Ki nem idevaló, annak most úgy mondjuk, anyaországi. Vagy ez csak a betegség hatása rajtunk, s hogy így elferdült a látásunk. A betegségé, mit magamban úgy nevezek, a Té-szindróma. S tünetei. Depressio. Melancholia. Tehetetlenség. Lelki nyomottság. Magányba fordulás. Önleértékelés. Borúlátás. Testi s szellemi meddőség. Té – azon helyről nevezve, hol sorsunk meg lett pecsételve.” Tompa Andrea: Fejtől s lábtól (részlet)

 „Magyarba’ oláh vagyok, itthon kisvárosi kozmopolita”

És nemcsak a száz évvel ezelőttiek élték meg traumaként a mindennapi életük megmásíthatatlan valóságát, Trianon hatása azóta sem enyhül. A 21. századba is átgyűrűzött a kirekesztettség, a „senkinek nem kellés”, a hazátlanság érzése, évtizedeken át gazdátlan báránynak, kivert kutyának, mostoha gyermeknek éreztük magunkat közösségi szinten.

„Lehet-e kisebbségben szabadon, esetleg függetlenül, polgári kultúrában élni? Száz év után sem látom ezt magam körül. Populizmust igen. Nem tértünk magunkhoz. Keressük a kisebbségi létben önazonosságunk legjobb kifejezését, immár a 21. század elején is, mert a 20. század nem volt erre elég… Ez nem rendszerváltás, csak egyfajta játék. Amolyan flekkenfüstös révedezősdi, hogy nekem azért jó lesz. Ez a flekkenezős hangulat – a miccsezőst is írhatjuk immár nyugodtan magunkénak – erősen beivódott a bőrömbe. Ez Trianon egyik nagy hozadéka, amivel miért nem számolunk? Magyarból jött gazdámnak megmutattam a bekeretezett családfámat az unokahúgom esküvőjén, s ő közben udvariaskodva elismerte, hogy az egész család elég jól beszél magyarul.

Tódor Csaba

A nem lehetre folyamatos a mellébeszélés, hogy de, lehet, a másod- és harmadsorban kényelmesen elhelyezkedett egyházi és világi hatalmasságoktól. A civil kezdeményezőknek legalább két zászlaja és két helyszíne van. A pluralisták szerint valahogy mégis lehet, és igazuk van, legalábbis az egyén szintjén. Trianonnal úgy vagyok, mint a nemrég Amerikából visszaküldött kottákkal, magyar könyvekkel, amiket az ottani ’56-os vagy még azelőtt kivándorolt magyar családok gyermekei és unokái küldenek vissza. Ott sem kell már, s itt is ingyen lehet válogatni könyvtárak előtti kapualjakban. Trianon részese lett életemnek, én is trianoni vagyok. Amikor pár éve meglátogattuk a kis trianonnak nevezett épületeket, undor fogott el. Versailles termeiben rájöttem, hogy ami arany kellene legyen, az fűtőfestékkel sárgára lefújt fa, az ország különböző területeiről összehordott mindenféle bútorok. Kevés volt ott, ami hiteles és tényleg az, aminek látszik. Én ott nem láttam azt, hogy bárkit is érdekelne, hogy ezekben a termekben békét kötöttek.

Nem történtek meg a rendszerváltások, mert nem is volt nagyon, akivel véghez vinni. A másod- és harmadrangú hatalmi tényezők aprópénzre váltották az egyházunkban erdélyiségünket, miközben a flekkenfüst csípésében aggodalmaskodnak saját jó jövőjükért. Magyarba’ oláh vagyok, itthon kisvárosi kozmopolita. Így is lehet. Télen is narancssárga a narancs. Trianon valóság. Trianont élem minden percben és minden szinten. Nem az a kérdés, hogy összetartozunk-e, hanem melyik felünkkel?” Tódor Csaba unitárius lelkész

 „Sokan elmentek”

„Minden magyar életét, családja sorsának jövőjét alapvetően megpecsételte a száz évvel ezelőtti döntés. Volt egy időszak, amikor gyakran ábrándoztam arról, hogy mi lett volna, ha ez nem történik meg. Úgy éreztem, sokkal több kibontakozási esély, karrierlehetőség állt és állna minden erdélyi magyar ember előtt, ha nincs a trianoni döntés. Magam is ugyanezt érzem, s hatványozottan, amikor egy-egy magyarországi útról hazatérek.

Sándor Krisztina

Többször is meséltem erről az érzésről olyan magyarországi fiataloknak, akik az ottani többségi környezetet természetesnek tartva tervezték jövőjüket. Ehhez képest milyen más erők és gondolatok mozgatnak minket… Ettől függetlenül, sosem gondoltam komolyan azt, hogy oda költözzek. Egyszerűen másak vagyunk, másak lettünk, s ez nem kizárólag a trianoni döntés következménye. Az, hogy mi az elmúlt száz évben román államhatalmi környezetben éltünk, csak rátett még egy jó nagy lapáttal ezekre a különbségekre. Azt hiszem, a száz és még több évvel ezelőtt élt erdélyi magyarok is büszkék voltak szülőföldjükre, s ez ma sincsen másképpen. Büszkék vagyunk, hogy itt élünk Erdélyben, száz év után is, magyarokként. Ki hitte volna? Sokan nem: főként azok, akik módszeresen ez ellen tettek…

Ránk tapadt, belénk ivódott a kisebbségi lét. A román nyelv tanulása ma is kínlódás Székelyföldön, a román közigazgatás teher, s ma is nagy a különbség a két nép mentalitása között, még akkor is, ha vannak találkozási pontok. Az elmúlt száz évben sokan elmentek. Az én családomban mindkét oldalról székelyföldiek a gyökerek, barcasági beütéssel. Messze volt és van az országhatár, ennek ellenére nálunk is felmerült az elmenés gondolata.

Dédszüleim testvérei közül már többen is kikerültek Magyarországra. Nagynéném a rendszerváltás után szinte azonnal, 1990 februárjában hagyta el az országot. A testvérem ma Budapesten él. Erdélyiként ezek veszteségek.

A történelmi szerencse azonban forgandó, így hát nem biztos, hogy a következő száz év is hasonlóképpen telik el. Készen kell állni, mindenkoron, mindenre.” Sándor Krisztina ügyvezető elnök, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács

Fotók: Fortepan

Friss lapszámunkat alább kérheted: