Vándorbot a kezedbe

Elengedem. Mert ez a dolgom, az ő dolga pedig, hogy menjen. Emlékszem, gyerekkoromban falun sokszor hallottam, hogy „ez a dolgok rendje, fiam”, és sokáig nem értettem. Éretlen voltam. Pár évvel ezelőtt eszméltem rá arra az egyszerű tanításra, hogy a fű, a fa, a gólyák, maga a természet tudja, mi a dolga. Gyarapodik, figyel, alkalmazkodik, és együtt lélegzik minden mással.

Azóta sokszor volt olyan pillanat, amikor ez a gondolat segített a megmaradásban, hogy valamit azért teszek, mert ez a dolgom. Nagyobb alázat született bennem és könnyebb volt a szolgálat.

Voltak pillanatok, amikor az anyaság is ez volt bennem. Dolog. Mert nem ment könnyen anyává válni, hiszen a bennem élő gyermek annyi sebet hordozott, hogy nem voltak kapaszkodók, amelyek könnyebbé tették volna számára a felnőtté válást. Ugyanakkor az én gyermeki nem elfogadásom segített abban, hogy a legfontosabb az legyen számomra, hogy őt elfogadjam olyannak, ahogyan jött. Ez ért dologgá, felelősséggé bennem. Alázattá.

Még cseperedő gyermek volt, amikor egyszer azt mondta nekem, hogy „Anya, én azért jöttem hozzád, hogy megtanítsalak szeretni”. Emlékszem mennyire megtalált ez a mondat. Igen, mert ő mindig olyannak és úgy szeretett, ahogyan és amilyen vagyok. Feltétel nélkül.

Hát ezt gyakoroltam én is vele, hogy feltétel nélkül szeressem őt és elfogadjam őt olyannak, amilyen.

Az elmúlt hónapokban sokszor éreztem, hogy fáradt vagyok. Mint az utolsó hegyi kapaszkodón, a csúcs előtt, szinte mindig az a legnehezebb. Érettségiztünk, nem ballagtunk, aztán ballagtunk, utolsó pillanatban kicsengetési kártyáztunk. Miért is, mikor nincs ballagás? – kérdezte. Az amúgy sem egyszerű helyzetben minden még kuszább lett.

Hirdetés

Felértünk, mert a végére értünk. De csak egy fennsíkra jutottunk fel, ahonnan csak egy út vezet tovább, amelyen már nem tarthatok vele. Ez az ösvény egyszemélyes. Most ez a dolgom. Elengedni őt, nézni, ahogyan távolodik, aggódni érte, ahogyan nem tudok már vigyázni rá, és várni rá, hogy háttérország lehessünk, ahová mindig hazatérhet. Ez az a vándorbot, amit a kezébe adhattunk.

Nekem pedig egy új dolog is az ölembe pottyan lassanként ebben a dolog nélküliségben. Kitalálhatom az új mindennapjaimat, ahol egy már biztos: sokkal több lesz benne a rózsaszín.

Kiemelt kép: Shutterstock