Vasmacska a nyeregben: Csattogtam mindenfelé

Motoroscsaládban cseperedett fel, tiniként lopva nyeregbe ült, ma már egy motorosklubhoz társulva szeli át az egész Balkánt. Amikor pedig leparkolja a vasparipát, bőrszerkóban megy iskolába, hisz pedagógusnak tanul. Puskás Renáta igazi székely csaj, vakmerő, céltudatos, és a bőrszerkós kemény fiúk világában is megtalálta a helyét.

Az autóvezetés mellett talán a motorozás a leginkább férfiak által dominált terület. A nőnek az anyósülésen, a hátsó ülésen vagy az út szélén a helye, nem föltétlenül a volánnál, mégis egyre több női hobbi-motorkerékpáros rója a kilométereket. Túrázgatnak, sétamotoroznak, viszont környékünkön igazán kevesen vannak, akik életvitelszerűen űzik ezt a hobbit. Puskás Renátával, a Gyergyói-medence, de talán egész Hargita megye legaktívabb női motorosával beszélgettem.

Mivel motorkedvelő közegben nőtt fel – édesapja is mindmáig aktív motoros –, első találkozását a kétkerekű gépezettel nem is lehet egy különösebben kiemelkedő eseményhez kötni, bár állítja, a szerelem nem föltétlenül otthonról indult. „Valójában már tizennégy évesen képes voltam titkon krosszmotorra pattanni és császkálni. Csattogtam mindenfelé, borultam is, de mindig sikerült felállni” – vallja be kacsintva, majd hozzáfűzi, hogy mindez sosem szegte kedvét.

Négy évvel ezelőtt, saját költségén, sikeresen megszerezte a jogosítványt, és onnantól nem volt megállás. „Az első szezonban még csak ötezer kilométert tettem meg, jóformán csak az országban, a leghosszabbak például a Brassóig, Segesvárig megtett távok voltak. Utána megörököltem a testvérem gépét, amely erősebb, nagyobb és okosabb volt, mint az én Hondám. Már három szezonban lett társam az utakon, két Balkán-túrát tudhatunk magunk mögött közösen” – meséli.

Az alig négy motorosszezon alatt, amióta nyeregben van, közel negyvenezer kilométert utazott, leghosszabb körútja Románia–Szerbia–Bosznia-Hercegovina–Montenegró–Horvátország–Magyarország–Románia-turné volt.

Reni nem egyedül bök rá a térképre és indul útjára, a helyi motorosklubhoz csatlakozva rója az országutakat. Ha valamit megtanulhattunk a motorosbandák életét feldolgozó filmekből, az nem más, mint hogy mindmáig, ha bőrmellényes motorosok közelednek, akkor aki teheti, kikerüli őket, viszont nő sosem lehet klubtag. „A klub a férfiaké, ez itt is így van, viszont sosem éreztem hátrányát köztük annak, hogy nő vagyok. Sőt, ellenkezőleg. Tudom, hogy figyelmesek, vigyáznak rám, biztonságban érzem magam velük, mert bármi történik, ott vannak” – fejti ki.

Hirdetés

Nemcsak a motorozás tölti ki Reni életét, tavaly úgy döntött, hogy visszatér az iskolapadba, és jelenleg főállású egyetemista Székelyudvarhelyen, pedagógusnak tanul. Adott volt a kérdés: itt van talpig feketében, szegecsekkel kirakva, csizmában egy tetovált motoros, aki óvónő akar lenni, mindez hogy fér össze, hogy fogadják ezt nálunk, ahol legtöbben még mindig nagyon konzervatív elveket vallanak. Valószínűleg nem először szembesül a felvetéssel, mert bólogatva, kacagva válaszol: „Eleinte bennem volt a »félsz«. Próbáltam úgy öltözni, hogy figyeltem arra, hogy a tetoválásaim eltakarjam, csak olyan pulcsit vettem fel, ami »ápolt és eltakart«, ahol kell. Aztán szép lassan elengedtem ezt az érzést, a környezetem pedig elfogad így, ahogy vagyok. Most már ha nem motorral érkezem órára, még a tanárok is rákérdeznek, hogy mi történt.”

Ha nem motorral érkezik az órákra, még a tanárai is megkérdezik, mi történt?

Reni azt is elmondta, a gyerekeket nagyon szereti, és az első gyakorlati időszak óta teljesen biztos benne, hogy ebben a szakmában szeretne elhelyezkedni. „Külön érdekes, hogy a gyerekek élvezik legjobban, ha megérkezem órára hozzájuk. Talán a stílusomban és a személyiségemben megvan az a kettősség, ami miatt fegyelmezettek is velem, mégis befogadnak, különlegesnek tartanak, így még inkább figyelnek rám. Igaz, volt eset ovis csoporttal, hogy megegyeztünk, ha ügyesek lesznek, a nap végén megnézhetik a tetoválásaimat közelről. Nem tudom, hogy emiatt volt-e, de aznap roppant könnyen kezes bárányokká váltak. A gyerekek egyébként sem ítélkeznek, nem ragasztanak senkire címkéket, ők az embert látják meg, ha a környezetükben a felnőttek nem rémisztik meg őket mendemondákkal, addig kimondottan örülnek, ha valami kicsit más, mint a megszokott.”

Arról még pontosan nem döntött, hogy tanítónőként vagy óvónőként szeretne-e majd tevékenykedni, hisz mind a kettőnek látja a szépségét. Amiben viszont teljesen biztos, hogy az elkövetkező szezonokban is motorozni fog, és felveszi a versenyt a férfi sofőrökkel, legyen az Európa bármely autópályája.

Fotó: Suciu Cristian