Vesztegzár a Korona Hotelben, avagy mit csinálsz, ha vége lesz?

A teljes kijárási tilalom előtt egy nappal felugrott hozzám a nővérem, néhány Nőilegért – legyen mit olvasnia a vesztegzár idején. Búcsúzáskor azt kérdezte: akkor hát találkozunk majd az új világban?

Becsukódott már az ajtó, amikor elértek a tudatomig a szavak. Tényleg, milyen lesz az a világ, ami a néhány hetes káosz, elzártság után fogad majd minket? Mi vár ránk? És mikor lesz vége?

Nem véletlen, hogy már a végén gondolkodom, hiszen legerősebb gyengém, a türelem vizsgázik a napokban. Magam is kíváncsi vagyok, hogy ebben az extrém helyzetben mit is kezdek a virgoncságommal, a „most-azonnal-gyorsan-legyünk- túl-rajta” viszonyulásommal. Majd meglátjuk, s talán majd mesélek is róla…

De az biztos, hogy már fantáziálgatok arról a napról, amikor véget ér a kijárási tilalom, és újrakezdhetünk mindent. 

Lelki szemeimmel látom, amint lenőtt hajjal, itthon eszkabált manikűrrel, de végre utcai sminkben, a legszebb fehér ingemben, fülig vigyorral az arcomon kivonulok a tömbházból. Úgy képzelem, hogy szép, napsütéses, meleg tavaszi nap lesz (nehogy azt mondjátok, hogy kora nyár!), az biztos, hogy sokkal zöldebb lesz minden, és – bár már hónapok óta hanyagolom őket – szerintem magassarkút fogok húzni.

Ahogy ezt írom, képek villannak fel bennem. Végre találkozhatom a tanítványaimmal, és már látom, hogy lesz mit feldolgoznunk együtt, lesz mit mesélnünk arról, hogy ki hogyan élte túl a „Vesztegzár a Korona Hotelben” idejét.

Látom, amint sétálok a városban, megállok minden ismerőssel, és próbáljuk majd újra felvenni a normális élet fonalát, újraszőni a hétköznapokat, közben a sokat szidott városi forgalom zaja talán zene lesz a fülünknek. 

Nem, most nem írok a szomorú dolgokról. A nagy leállás esetleges fájdalmas következményeiről. Most csak a napsütést látom, a szabadságot érzem, mint a szellőt az arcomon. 
Hirdetés

A kávé vagy a hideg sör ízét egy vendéglő teraszán, mert majdnem biztos, hogy mire vége lesz ennek, közben kibomlik a tavasz is.

Sétálok a parkban, tervezem a hétvégi kirándulást (hátha megvárnak még a nárciszok a Cekend-tetőn?), aztán végez a munkával a párom, s eszünk egy jó ebédet valahol. És nem beszélünk a koronavírusról. Akkor és ott nem. 

Ti is képzelődtetek már ezen?

Ui: Természetesen bejelentkezem a fodrászomhoz és manikűrösömhöz. Amint csak lehet.