ARCHÍV Vezérpalánták akcióban

Az embercsoport, már a gyerekeké is, egy sajátos társadalmi jelenség, amelyben egy idő után kialakul egy szabályrendszer, az összetartozás érzése, a tagok között pedig viszonylag stabil kapcsolatok jönnek létre. Igen ám, de néha elcsúszik ez az egész: lesznek uralkodók, azoknak udvartartásuk, és lesznek elnyomottak is. (Cikkün a 2019-es Nőileg magazin novemberi számában jelent meg.)

„Van egy hangadó az osztályban. Fiú, és ráadásul olyan jól megtermett gyerek. Nem tudom, mit hozhat otthonról, de rendszeresen megfélemlít néhány gyereket, manipulálja, irányítani próbálja őket. Fenyegetőzik, s ami még jobban megijeszt: mostanában mindezt az online térbe is kezdi kiterjeszteni. Már szóltunk a tanító néninek, de egyelőre nincs elmozdulás…” Aggódva meséli ezt egy másodikos kisfiú édesanyja, s a helyzet valóban nem könnyű. Szülőként élesen átéljük ilyenkor, hogy a gyerekünknek már – ha még csak órákra is – egyedül kell boldogulnia, és a napi feladatok, elvárások között úgy kell lavíroznia, hogy közben a gyerekcsoport dzsungelében is meg kell vívnia a saját harcát. Adott esetben egy kis „vezérkossal”.

Az óvodai és iskolai csoportokat a szakirodalom formális csoportnak nevezi, azaz nem egy közös cél vagy érdeklődés hozza össze őket, hanem maga az intézményi berendezkedés. Minden csoportnak megvan a maga „élettörténete”, van alakulási fázisa, aztán jön egy viharosabb időszak, amikor kitermelődnek a csoporton belüli szerepek, összeszoknak a tagok, majd jó esetben egy megtartó, támogató közösség születik. Van saját dinamikája, a gyerekek elkezdik utánozni egymást, egymáshoz mérni magukat, és már óvodáskorban is fontos hatással van mindez a személyiség alakulására, de persze még közel sincs akkora hatalma a kortárscsoportnak a gyermekre nézve, mint később, serdülőkorban.

A rangsor és a pedagógus

Óvodáskor végén már elkezd látszani, hogy ki vezéregyéniség, kik azok, akik befolyásolni tudják a többieket, de vannak, akik a peremen maradnak, különböző „rangok” alakulnak ki. Az iskolai osztályokban már egyre jobban láthatók a csoporton belül betöltött szerepek.

Katalin, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő mondja, hogy szerinte mennyire fontos tudatosan követni a csoportalakulást és azon belül minden egyes gyerek sajátos tapogatózását ebben az „új világban”. Kívánatos is, de néha félelmetes is lehet ez számukra, van, akinek könnyebben megy a beilleszkedés, van, aki örömmel veti bele magát a formálódó gyermekközösség életébe, a közös játékba, de van, aki egész nap anyukáját hiányolja, és ez megakadályozza, hogy kötődni kezdjen a társakhoz, részt vegyen a csoport életében. Katalin úgy véli, hogy

a jó óvónőnek mindezt látnia kell, és minden apróságot a saját igényei szerint támogatnia abban, hogy megtalálja a helyét a csoportban. Éles szemmel észre kell vennie, hogy kit kell érzelmileg jobban támogatni, kit kell picit visszafogni,

hogyan lehet közös tevékenységbe bevonni a félénkebbeket. Szóval a pedagógusnak szerepe és felelőssége van abban, hogy ki hogyan boldogul a csoportban, és igen, finom eszközökkel, mint egy érzékeny karmester, irányíthatja a dolgokat.

Megküzdési stratégiák már otthonról

A szülőre hárul, hogyan lép be a közösségbe a saját gyermekünk, és ott hogyan boldogul. Mert tény, hogy nem mindenkiből lesz véleményvezér, vannak temperamentumosabb, nyitottabb, de vannak visszahúzódóbb gyerekek is. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a közösséghez való szoktatás már az óvodáskor előtt, főleg, ha úgy látjuk, hogy csendesebb, bátortalanabb a mi csemeténk. És mennyire fontos ismerni egyáltalán a saját gyerekünket.

A csoportos léthez szükséges megküzdési stratégiák közösségben alakulhatnak ki. Teret és lehetőséget kell hát szülőként biztosítanunk annak, hogy a kicsi idejében megtapasztalja, miként viszonyuljon a többi gyerekhez. A szociális készségek kialakulása a családban kezdődik, és nagyon nem mindegy, hogy milyenek lesznek a kicsi első közösségi tapasztalatai.

Lehet, hogy a miénk született vezető, ő lesz az, akik kitalálja a játékokat, aki valahogy maga mellé vonzza a többieket. A kis vezérekkel általában csak akkor szokott gond lenni, ha ezt „erő-alapon” teszik, és akkor kell nagyon odafigyelni, ha már a bullying felé mutat a dolog (a lányok is lehetnek zaklatók, nemcsak a kisfiúk!). A családban sokat lehet tenni az empátia kialakításáért, fejlesztéséért, tudatosan lehet(ne) irányítani, hogy elfogadó legyen másokkal, a gyengébbel, a halk szavú társsal is.

Ha nem vezéralkat a csemeténk (ez már a homokozóban is látszik), akkor különösen fontos odafigyelnünk az önbizalom erősítésére. Otthon, a családban tudjuk leginkább felkészíteni arra, hogy hogyan védje meg magát, hogyan merjen kiállni magáért, és hogyan kérjen segítséget, ha baj van. És mindig mélyen éreznie kell: mi támogatjuk, mi mellette állunk.

Mi lesz az érték?

Hirdetés

Az igazán jó óvó nénik, tancik azért általában odafigyelnek a csoportegyensúlyra. Tudják, hogyan kell előtérbe „tolni” a bátortalant, moderálni a „kis főnököt”, ők azok, akik teljesen letilthatják az erőszakot („nálunk ez nem szokás”), akik csapatépítő játékokon keresztül képesek empátiát ébreszteni a gyerekekben, és megmutatni, hogy mindenki jó valamiben.  Nagy a felelőssége a pedagógusnak a csoportértékek kialakulásában is, sokat tehet azért, hogy ne az erő, a hatalom, az anyagiak szabják meg, hogy kinek hol a helye a csoportban.

„Problémásabb” csoport esetében szociometriát is szoktak alkalmazni, a szakszerűen elvégzett mérés általában jól kirajzolja az adott közösségen belüli erővonalakat,

csomópontokat, a legnépszerűbb vagy éppen peremen lévő személyeket. A kapott kép alapján lehet beavatkozni a csoport dinamikájába, hogy végül az biztonságos közösséggé alakuljon.

Tippek:

Prédikáció nem játszik. Majdnem teljesen fölösleges szülőként az észt osztani, hogy állj ki magadért, fiam, légy te az erősebb! Azt a tanácsot pedig végképp felejtsük el, hogy ha megütnek, üss vissza. Ezzel csak egy ördögi spirált indítunk be, az agresszió hosszú távon nem vezet célra. Másrészt pedig a csemete ilyenkor azt érzi: szüleim sem értenek meg, olyasmit várnak el tőlem, ami nekem nem megy.

Fogjuk vissza magunkat! Hacsak nem nagyon muszáj (például testi épség veszélyeztetése), ne avatkozzunk be a gyerekek közös tevékenységébe. Engedjük, hogy maguk oldják meg a helyzetet. De mindig hallgassuk meg, amikor ilyesmiről mesél a miénk, és próbáljunk együtt ötleteket keresni a megoldásra.

Nagyon nem mindegy, hogy mit visz otthonról a gyermek. Ha panasz érkezik, hogy verekedik pont a miénk, a mások hibáztatása helyett érdemes a családban is körülnézni. Vajon mi lehet a mi részünk csemeténk közösségi „performanszában”, miben tudnánk változtatni? Kérjük ki nyugodtan a szakember tanácsát, rövid és hosszú távon is megéri!

Jó megoldás csak közösen születik. Ha túlságosan peremre szorult, vagy épp az áldozat szerepébe kerül a gyerekünk, egy percig se hanyagoljuk, beszéljünk nyíltan erről a pedagógussal, kérjük a segítségét. Egymás hibáztatása nem vezet jóra, de határozottan kérjük a szakszerű közbelépést, ugyanakkor – lásd előbb – a saját házunk táján is nézzünk szét.

A gyermek testi-lelki épsége a legfontosabb. Ha úgy látjuk, már mindent megpróbáltunk, de még mindig szenved a gyermekünk a közösségben, váltsunk másra! De tegyük ezt megfontoltan, alaposan mérlegelve a lehetőségeket, keressünk olyan pedagógust, akiben bízhatunk, hogy ne kerüljünk ugyanabba a helyzetbe, mint korábban.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: