• Fotó: Mihály László
„Több mint egy éve, hogy elment Gergő. Nem okoz gondot, ha felteszik a „hogy vagy kérdést”, a fontos az, hogy mit érzek a kérdésből: a sajnálkozást, vagy az együttérző, önzetlen szeretetet. Én eltávolítottam magamtól a sajnálkozó kérdéseket, tulajdonképpen nem engedtem közel magamhoz azokat az embereket, akik sajnálnak. A lelkem szelektált. Aki felvette a kapcsolatot velem valamilyen formában a nehéz pillanatokban és az utána való időszakban, és ezt nem kíváncsiságból, hanem az „itt vagyok” megközelítéssel tette, közel tudtam engedni magamhoz. Ők a barátaim. Megszólítani, megölelni, ott lenni – sokat segít. De én is feltettem a kérdést a megkeresés pillanatában és most is, „Gergő, kiadhatom-e mindezen anyai érzéseket a világnak?” Most azt érzem,
megoszthatok magamból, mert segítségül szolgálhat a velem egy élethelyzetben lévő édesanyáknak, hogy nincsenek egyedül.
Beszélnünk kell, hiszen a születés és a halál két csodálatos pillanat az életünkben! Beszélnünk szükséges, mert nem lehet elengedni soha ezt a fájdalmat, valahogy meg kell tanulni együtt élni vele, és ez nem egyszerű folyamat” – mondja Évi, amikor bevallom neki, milyen kétségek gyötörtek a vele való találkozás előtt.
Barát, aki jelenlétével erőt ad
Hogyan tud segíteni a külvilág egy ilyen embert próbáló, nehéz időszakban a családnak? Mi jelentheti számukra a legnagyobb segítséget? Egyáltalán mi ad erőt a továbblépéshez? – kérdezem. Évi azt mondja, számára nagyon sokat segítettek a szoros baráti kapcsolatok, amelyek erősítették a lelkét, amelyek a létezés olyan dimenziójába segítették, ahol az elfogadás is könnyebb.
„Sok szenvedés árán valahogy megigazul az ember belső világa.
Ha meg nem, az önsanyargató szenvedésbe, áldozat szerepébe kerül. Én is sokszor éreztem, hogy mikor sír az egóm, és mikor a szívem. A szívem könnyei emeltek egy olyan feltétel nélküli szeretetet bennem a fiam felé, amit talán nem is tapasztalunk meg addig, amíg egymás mellett vagyunk a földi létben. Szeretjük azokat, akik az életünk részei, de úgy szeretni, elfogadni, megbocsátani, hogy már nem tudod elmondani és átadni a földi síkon, ezt érzem az igazán valós szeretetnek. Ölelni őt, és érezni a kapcsolatot két világ közt, csodálatos dolog, és nekem áldás, hogy megtapasztalhatom, és megerősít ebben a gyermek, aki minket tanítani jött, értünk vállalt áldozatot, és feloldott egy nagyon erős karmát azzal, hogy teljesítette küldetését” – tárja fel legmélyebb gondolatait, mindennapi vívódásait.
Ebben az élethelyzetben olyan barátra van szükség – mondja –, aki nem vigasztal, nem nyugtat, nem azt mondja, mit kellene tenni, hanem jelen van, a jelenlétével erőt ad. „Ilyen az én életemben a barátnőm, akivel együtt sok mindent megéltünk, és most, amikor kicsit felemelkedtem a mélyből, érzékelem, hogy neki is anyaként milyen nehéz ezt végigkísérni.”
„Nem félnek attól, ha én sírok”
Szükség van a társa – mondja az édesanya – , akire támaszkodhatunk, akivel együtt sírhatunk, aki mellett sírni lehet. „Szinte félelmetes egy nőnek látni a hozzá közel álló családtagok fájdalmát, és nagy a vívódás, mert nem tud segíteni, szinte tehetetlenné válik az ember. Csak ott vagyok, mikor kinek szüksége van rám, a magam nehezével együtt. Arra is rájöttem, nincs helye a félelemnek ebben az élethelyzetben és másban sem,
nem engedem anyaként és emberként sem, hogy tabu legyen a veszteségünk a családon belül.
Lelkünk, belső hangunk, ha engedjük, mindig megérzi, mikor mennyit lehet erről beszélni a családtagjainkkal, hogy ne zárkózzanak be. Úgy érzem, néha jómagam is gyermekké váltam anyaként a fájdalmamban, elfogadták, segítettek, felemeltek. Nem félnek attól, ha én sírok.
Nincs helye ebben a folyamatban a „mit tettem, hogy ezt a nehézséget kaptam?” jellegű önostorozó gondolatoknak, az „engedd el, ne sírj” tanácsoknak” – jelenti ki határozottan.
Gyászfolyamat zenével gyógyítva
A zongorán fia fényképe mellett az örökmécses lángja ad erőt a családnak. Hallgatom Évit, és érzem, Gergő ma is része a mindennapjaiknak.
Mosolyogva meséli, sokszor emlegeti segítőkészségét, humorát, derűjét, közös emlékeiket. Segíti őket mind a mai napig – teszi hozzá meggyőződéssel – hiszen úgy érzi, a zenét szerető, sokoldalú, kreatív Gergő igazán szabadon élt, hagyott lenyomatot maga után, és visszahozta a zenét az édesanyja életébe is. Évi ugyanis korábban énekelt, most,
a legnehezebb időszakban zenésztársai, az EWAN zenekar tagjai is mellé álltak, mondván „tovább kell élni!”
A próbateremben, a fellépéseken örömzene van, amikor csillognak a szemek, amikor akár a könnyek is eleredhetnek, mert ott és akkor, annak a pillanatnak életet adó ereje van.
• Fotó: Benedek Éva archívuma
Meghatódva meséli a csíkszentkirályi asszony, sokáig kerestek billentyűst a zenekarba, nemrégiben pedig fia barátjának személyében meg is találták a keresett tagot. A zene egy fontos támpont az életében, küldetésként éli meg az éneklést, hiszen „Gergő is ezt szeretné”. Nyugodt a lelke, mondja, mert nem a tragédiát viszi színpadra, hanem az életet, az élni akarást. A gyermekei is nagy tanítói – ismeri el. Nagyfiát emlegeti, aki szerint
úgy kell élniük, hogy bármerre járnak, bárhová is bújhatnak, Gergő látja őket.
„Azt mondta a fiam, nem engedhetjük meg azt, hogy csak szenvedünk, mert akkor mindhiába való Gergő áldozata. Tovább kell lépni és élni, minden nap fejlődni testben, lélekben. Hálás vagyok, hogy mindkét gyermekem, a lányom is és a nagyfiam is olyan jól átlátják a jelenlegi élethelyzetünket.”
Gergő szobája a mai napig szinte érintetlen, egy sziget, ahová édesanyja alkalomadtán elvonul, békére lel, ahol a család tagjai közösen rendet raktak, ahonnan néha kikerül egy hangszer, aminek szólnia kell, egy kedvenc tárgy, ami valakinek örömet hoz, egy emlék, egy kabala, amely fájdalmat enyhít.
„Nyáron volt egy éve, hogy elment. Van, amikor azt érzem, most volt, máskor meg rácsodálkozom, milyen régen történt. Vannak nehezebb napok, és vannak könnyebbek.
Volt, amikor sírva imádkoztam, hogy utána mehessek, aztán megérzem, még nem vagyok készen a viszontlátásra,
addig még sokat kell tanulnom… Ma reggel kijöttem a harmatos fűre, és hallottam a hangját, amint azt kérdezi, „anyu, szerinted motorral ma még felmehetnék suliba?"
Születés és halál – az élet része
„Anyaként azt kell megélnem, hogy a fiam elment. Elment, mert nem hiszek abban, hogy meghalt. Én hiszem, hogy a lelke elment. A társadalom sokat tud hozzátenni, de elvenni is. Gergő elmenetele előtt nem engedtem, hogy elvegyenek belőlem, ezért sokszor úgy tűnhetett, hogy szembe megyek az árral, de igazából csak szabadnak hagytam magam, ami azt is jelenti, hogy sebezhető voltam. Nagy kihívás, de ha ezt nem teszem, akkor 30 évesen egy dédelgetett álom, az, hogy énekeljek, nem valósul meg. Jelenlegi élethelyzetemben megtapasztaltam, milyen jó, ha van, aki kísér, segít, de
a gyászfolyamatot egymagunkban kell megéljük, és ez egy nagyon mély önismereti út része.
Az egyedüllét számomra soha nem a magányt, az üres csendet jelenti, hanem egy velem, bennem, és általam működő Teremtő erőt, legyen az Isten, fény, szeretet, kinek mi. Ez már nem a félelmen és a kétségbeesésen alapuló hit, hanem az önmagam megismerésében jelen lévő hit” – magyarázza.
Édesanya, feleség, lelkigondozó, a nőszervezet aktív tagja, női csoportok motorja, énekesnő, egy kisvállalkozás vezetője. Egy anya, aki elveszítette egy gyermekét, egy anya, akinek van két gyermeke. Egy nő, aki nyitott szívvel hallgatja meg nőtársait, egy társ, akire támaszkodni lehet.
Egy ember, akinek most van szüksége ölelésre, önzetlen szeretetre.
Borzalmas a fájdalom – mondja, és én nem tehetek mást, megölelem. Ketten ülünk a kertben, a nyarat búcsúztató októberi nap sugarai végigsimítanak rajtunk. De a langyos szellőben, a lenyugvó nap sugaraiban, a gyümölcsfák lehulló leveleiben, a bennünket körülvevő békében ott van velünk Gergő is.
korábban írtuk
Szalay Zsuzsanna: Nő az, aki éltet
Örs fiam valósággal elkényeztet a bókjaival mostanság. A nőnapi vacsorára készülődöm éppen, csinosítom magam a tükör előtt, kíváncsian kutatom tükörbéli képmásom visszaigazolását, hogy jó nő vagyok, karcsú és vonzó, és... Szóval, ellenállhatatlan.
