Hirtelen felindulásból utazást szervezni izgalmas. Miután esett az idei tavaszra tervezett A-tervem, pillanatok alatt tudtam, hogy egy gyerekkori álmomat valósítom meg. Hamar utánanéztem a vízumkötelezettségnek, időjárásnak, valutaárfolyamnak, és már indult is a foglalás: repülőjegyet és egy jó kéthetes kalandot foglaltam le Peruba és Bolíviába.
Hegyekből tengerpartra érkezni lélegzetelállító, a szó legszorosabb értelmében: a száraz hegyi levegő után az Csendes-óceán nyirkos levegője mellbe vág. Ezen túl más meglepetések is értek Peru fővárosában, Limában: nagyon különlegesnek képzeltem, olvastam róla, mégis csalódás volt. A közel tízmillió lakosú városban keresni kellett a fotózni érdemes helyeket: az izgalmasnak hangzó Szerelem Parkja és a spanyol gyarmatosítást idéző történelmi központ különleges, de csak ezért nem lenne érdemes átrepülni a dél-amerikai kontinensre.
Másfél napos limai tartózkodás után, egy kalandra kiéhezett, javarészt ausztrál nemzetiségű csoporttal vágtunk neki az Amazonas-dzsungelnek. Ehhez először Puerto Maldonadóba repültünk, onnan autóval és kétórányi hajózást követően érkeztünk a Tambopata nemzeti parkba, azaz a dzsungel kellős közepébe. A gyerekkori kalandregények felelevenedését idézte, amikor a mocsaras Tambopata folyó partján fehér kajmánt, a Cocococha -tóban pedig amazonászi óriásvidrát vagy éppen piranját láttam. És bár anakondával, ami szintén őshonos, nem találkoztunk, értékéből mégsem vesztett a túra.
Extrém váltás követte a dzsungelt: repülővel érkeztünk a 3400 méteren fekvő Cuscóba, az egykori Inka Birodalom központjába. A jól ismert magashegyi tünetek hamar megjelentek: gyakorlatlanabb utazótársaim rögtön fejfájásra panaszkodtak, és elkezdték szedni az akklimatizáció elősegítésére kifejlesztett gyógyszert. Én pedig - jól ismerve a magashegyi betegséget - mértéktelenül elkezdtem vizet és koka- teát inni…
A város minden szeglete történelmet idéz: a habarcs nélkül épített kőfalak az inka időkből, a helyi lakosok indián arca, vagy éppen a teljes természetességgel viselt népies öltözet. Cusco, ahol megállt az idő, az utazót is megállásra kényszeríti. Bebarangoltuk a központot, megnéztük a Coca-múzeumot és a piacot, kipróbáltuk a helyi ételkülönlegességeket, majd hamarosan, de nem szívesen továbbálltunk. Egy kis Andok-beli faluba látogattunk: a végtelenül egyszerű, helyi parasztcsaládok szeretettel és meleg étellel vártak, mi pedig cserébe szívesen vásároltunk az általuk szőtt, font, kötött hagyományos termékekből.
Késő délutánra érkeztünk meg a 2800 méteren fekvő Ollantaytambóba, az Inka Út hivatalos kiindulópontjához. Mivel csak 200 engedélyt bocsátanak ki a legnépszerűbb útvonalra, és miután én utolsó pillanatban jelentkeztem a kalandra, nekem egy másik inka út jutott. (Manapság 25.000 kilométernyi inka útvonalat tartanak számon). Utólag bizonyosodott be, hogy jobban jártam, ugyanis a háromnapos túra alatt, mely szintén egykori inka útvonalon, négyezres hágókon haladt keresztül, rajtunk kívül senki sem volt. És ez persze jóleső érzés annak, aki szívesen tölti idejét a természetben.
Elérkezett az a hajnal is, amikor a legendás Machu Picchura indultunk. Az izgalmat csak a megállni nem akaró eső csillapította: de tudtuk előre, hogy a trópusokon fekvő legendás városban ez majdnem mindennapos. Ahhoz, hogy a tömeget elkerüljük, már hajnali fél ötkor úton voltunk. Bár még így is sokan voltak a bejáratnál, mégis sikerült néhány pillanatra csendben élvezni a csodát. És miközben az Inka Birodalom legnagyobb csodájának a köveit koptattam, anyai nagymamámra gondoltam, ő mesélt nekem először erről a különleges helyről, amelynek a létezése még mindig kérdéseket vet fel a tudósvilágnak.
A világhírű Inka Rail vonattal, buszokkal értünk vissza Cuscóba, hogy kipihenjük az elmúlt napok fáradtságát. Egész napos fesztivál zajlott az inka főváros utcáin, aminek köszönhetően minden közeli és távoli településnek megismerhettük a táncát, népviseletét. Miután beteltünk a színek kavalkádjával, Punóba indultunk, Peru második legismertebb városába. A világ legmagasabban fekvő hajózható tavának, a 3900 méteren elterülő Titicaca-tónak a partján fekszik, és innen közelíthetők meg az Islas Uros, azaz a dokumentumfilmekből is ismert, nádból készült, úszó szigetek. Lakói mind a mai napig úgy gondolják, hogy fekete vér folyik az ereikben, és ezért nem érzik a hideget. Engem erről könnyen meggyőztek, miután szandálban járnak egész évben, arról viszont egyáltalán nem, hogy a különlegességén kívül miért is jó az úszó szigeteken lakni.
Punótól már csak néhány órás buszos utazás Bolívia. La Paz is olyan, mint Puno, azaz mint egy romhalmaz: egyetlen ház sincs levakolva, mindegyikből kiállnak a tartóoszlopok fémmerevítései, csak azért, hogy befejezetlennek tűnjenek. Ugyanis akinek befejezetlen a háza, kevesebb adót fizet ...
La Paz mégis különleges, és visszahív: a helyiek korabeli ruházata, a finoman elkészített ételek és a magas hegyek közelsége mágnesként vonz. Talán egyszer, amikor újra a B-tervet kell előkapnom, visszatérek La Pazba és környékére.
A fotók a szerző felvételei.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
