ARCHÍV A betegség megtanított elfogadni önmagamat

A nagymamája belehalt, édesanyja legyőzte a mellrákot. Alíz 38 évesen tapintotta ki a csomót a mellében. Az első csatát megnyerte, a másodikat most vívja.

A bogárfalvi ház konyhájában patyolattisztaság. Alíz sürög-forog, árad belőle az energia. Most találkozunk először, de úgy tűnik, mintha régóta ismerném.  Közvetlen és őszinte, nem panaszkodik, és nem részletezi a sugárkezelés kínjait. Amíg lefő a kávé, elújságolja, hogy nemrég farsangi bálban voltak, készül a pünkösdi búcsúra, és beiratkozott a helyi kórusba is. Pörög az élete, mintha minden rendben volna. Csak a csinos horgolt sapka a fején jelzi: még tart a kezelés, egy hét múlva újra Kecskemétre utazik.

– Mikor diagnosztizálták a mellrákot?

– 2007 augusztusában. Tudni kell, hogy anyai ágon hordoztam a betegségre való hajlamot. Édesanyám 1999-ben esett át a betegségen, az ő édesanyja mellrákban halt meg. Asszisztensnő vagyok, mindig fel tudtam mérni ennek az áldatlan örökségnek a súlyát. Évi rendszerességgel jártam a szűrővizsgálatokra, az önvizsgálatot sem hanyagoltam el.  2007-ben egy elég zűrös időszak volt, akkor költöztünk be az új házunkba, Kincső lányom akkor abszolvált. Volt egy fél év, amikor teljesen lefoglalt a munkám, a család, a költözködéssel járó feladatok, nem gondoltam magamra. Aztán, amikor lecsendesedett valamelyest a zűr körülöttem, kitapintottam a mellemben a csomót. Az első gondolatom az volt: helyben vagyunk.

– Pánikba estél?  

– Jellemző rám, hogy a váratlan helyzetekben nem ijedek meg, rögtön a megoldáson gondolkodom. Persze, sok gondolat átfutott az agyamon, de az egyáltalán nem, hogy túl késő, és itt a vége. Nem is voltam belenyugodva, mert tudtam, hogy a citológia édesanyámnál is negatív volt, a szövettan pozitív, s éreztem, ez nálam is így lesz. Kétszer műtöttek itt, az udvarhelyi kórházban. Először a tumort vették ki, s mivel igazam lett, és a metszési zónában kimutatták a rákos sejteket, a másodiknál radikális volt a beavatkozás: eltávolították a mellemet és a hónaljban levő nyirokcsomókat is. Aztán jött a kemoterápia Csíkszeredában, majd a sugárkezelés Marosvásárhelyen.

– Hogy élted meg ezt a folyamatot, a kezeléseket?

– Hihetetlenül hangozhat, de kisujjból. Mindvégig boldog voltam, derűs, élveztem, hogy itthon lehetek a családommal.

– A családod miként viszonyult a megváltozott helyzethez?

– Maximálisan mellettem álltak. Annak tudatában voltam, hogy teljes értékű ember maradtam, mégis nagyon fontos volt a külső megerősítés. A férjemnek köszönhetem, hogy egy másodpercig sem éreztem, hogy csorbult a nőiességem. Ha ez másként van, bizonyára sok minden összedől bennem. Azt, hogy elveszíted a nőiességed egy részét, nehéz feldolgozni. Ha nincs melletted egy olyan társ, aki, ha nem is szavakkal, de egyszerű gesztusokkal megerősíti azt, hogy éppen olyan nő vagy, mint voltál, akkor azt hiszem, szinte lehetetlen.

– Meggyógyultál, és ment tovább az élet?

– Egy év múlva, szeptemberben visszamentem dolgozni, de nem ide, a bogárfalvi rendelőbe, hanem az udvarhelyi kórházba. 17 év után nem volt könnyű meghozni ezt a döntést. Bogárfalva nem a szülőfalum, de úgy szeretem, mintha az lenne. Olyan, mint egy nagycsalád, annak minden örömével, gondjával. Babásnővérként ennek akarva- akaratlan is részese voltam. A munkám egész embert követelt, olyan voltam, mint egy naptár, órára pontosan be volt osztva a napom. Egy év alatt volt időm átgondolni azt, hogy ki vagyok, hol tartok, és rájöttem, hogy már nem vagyok képes a folyamatos készenlétre. Mindig nagy volt bennem a megfelelési vágy, és nem akartam csalódást okozni senkinek. Ugyanakkor éreztem, hogy többet kellene magammal is törődjek, anélkül, hogy ezzel másokat megbántanék. Tudom, jól döntöttem, de az itteni emberekkel szemben lelkiismeret-furdalás volt bennem.

– Úgy érezted, cserbenhagytad őket?

– A betegségem alatt jöttem rá, hogy a falubeliek feltételek nélkül szeretnek engem, őszintén ragaszkodnak hozzám. Mondták, imádkoznak értem, várnak vissza, eljöttek segíteni az őszi betakarításkor. Nem mondták soha, hogy elhagytam őket, mégis, a döntés miatt ambivalens érzések voltak bennem.

– Meggyógyultál, jól érezted magad, az eredmények is jók voltak. Megfordult a fejedben, hogy ezzel nincs vége a kálváriának?

– Tavalyelőtt ősszel, amikor az utolsó, ötéves kontrollra mentem, akkor derült ki, hogy a tumormarker kétszerese a normálisnak. Az orvosok azt mondták, ez nem gond, nem kell aggódni, ez még nem jelent semmit. Kételkedtem, de az agyamba azt programoztam: nincs itt semmi baj. A férjemnek, fiamnak, lányomnak nem is mondtam semmit, nem akartam fölöslegesen pánikot kelteni. Ment minden a maga rendjén, de a tavaszi kontrollra nem mentem el.

– Miért?

– Mert féltem az eredménytől. Hogy rossz lesz.

– Korábban nem féltél?

Hirdetés

– Nem, egyszer sem. Ahogy azt sem éreztem azelőtt, hogy segítségre van szükségem, mert mentálisan, pszichésen nem fogom ezt segítség nélkül végigvinni. Szakmabeliként nem tudtam egy laikus naivitásával viszonyulni ahhoz, hogy igen, visszaestem.

– Kihez fordultál segítségért?

– Szakemberhez, akit a kolléganőm ajánlott. Nem szántam rá magam könnyen, mert ezen a téren eléggé szkeptikus vagyok, másrészt nem is tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mit várok el. Olyan szakembert kerestem, akiben megbízom, aki segít visszanyerni a lelki egyensúlyomat, hogy tudjak együtt élni azzal, ami van, és megmutatja, hogy vegyem kézbe újra azt a fonalat, amibe meg tudok kapaszkodni.

– Eredményes volt a terápia?

– Sokkal többet küzdök a gondolataimmal most, mint az első betegségem alatt. A beszélgetések során sok mindenre választ kaptam. A vélt vagy valós sérelmeim okára, például. A legnagyobb tanítás a „ne bántsd magad!” volt.  Az önvádaskodásban mindig is nagy bajnok voltam. Mindig minden apró vagy nagyobb kudarcért magamat okoltam. A terápia során ez is előbukkant, és megtanultam, hogy nem egyedül én vagyok a felelős. Nem minden az én feladatom, nem mindent nekem kell megoldani, hanem másnak. Mert meg kell tanulni nemet mondani, és meg kell tanulni elengedni bizonyos dolgokat.

– És a félelem? Eltűnt?

– Hosszú folyamat megtanulni leküzdeni. Sokat alakult, de még vannak mélypontok, amikor eluralkodik rajtam. Olyankor felhívom a terapeutát.

– Haragszol a sorsra, amiért megtörtént ez veled?

– Nincs bennem düh. A betegségem egy állapot. Egy feladat, amit azért kaptam, hogy megoldjam. Nem igaz, hogy nem tettem fel a kérdést: miért? De úgy hiszem, erre nem az én dolgom válaszolni. Sokkal inkább próbálom elfogadni a dolgokat, ha nem sikerül, akkor, bármennyire nehéz is, elengedem. A düh, a harag néha előjön, de tudom, hogy egyik sem old meg semmit.

Azt mondják, ha egy feladatot nem oldunk meg, akkor azt a későbbiekben újra elénk hozza az élet.

– Gondoltam arra is, hogy lehet, azért kaptam másodszor is ezt a feladatot, mert az első alkalommal nem vettem komolyan. Szinte nem is kellett megküzdjek a gyógyulásért. Az akkor elmaradt csatákat most vívom, a küzdelem súlyát most tapasztalom meg igazán. Amíg dolgoztam, az volt a feladatom, hogy a beteg embereken segítsek. Most az, hogy én meggyógyuljak, és megéljek minden napot úgy, ahogy az adatik. Szeretnék a férjem mellett megöregedni, szeretném látni az unokáimat, szeretnék sokáig örvendeni a körülöttem levő emberek szeretetének.

– A hátad mögött, a falon ott a kereszt. A szavaidból érzem, nem csak dísz.

– Az Istenbe vetett hitem erős. Hiszem azt is, hogy olyan embereket ad köréd, akik adott pillanatban épp azt a támaszt adják meg neked, amire szükséged van. Az eltelt évek alatt kaptam erre bizonyítékot. Hiszek abban, hogy „legyen meg a te akaratod”, de tudom, hogy ezért nekem is tennem kell. Türelem. Tanulom, ahogy azt is, tudatosan, hogy mindennek megvan a maga ideje, nem lehet a dolgokat siettetni. Amit nem kapunk meg most, megkapjuk később. Ha mégsem, akkor azt jelenti, nem volt rá szükségünk.

– Megváltoztatott a betegség?

– Sok mindenben változtam. Abban, hogy sokkal több embert el tudok fogadni feltételek nélkül, mint korábban. Türelmesebb vagyok magammal és másokkal szemben is. Nem harcolok azért, akire nincs szükségem. Azt hiszem, hogy a szereteten múlik minden, azon, hogy a lelkem szabad legyen, és a lelkiismeretem tiszta. Fontosabb, hogy az, ami te vagy, legyen  tiszta dolog.

Cikkünk a Nőileg magazin 2014. áprilisi számában jelent meg.

Fotó: Csedő Attila