A hivatásának szentelte életét, érthető az enyhe csalódottsága, amikor kiderül: nem a köztiszteletben álló mentőorvosra, a Hargita megyei mentőszolgálat volt orvos igazgatójára, az Erdélyben egyedülálló Mentésügyi Konferenciát szervező Ambach Alapítvány elnökére, a Batthyány-Strattmann László-díjas dr. Ambrus Józsefre vagyunk kíváncsiak, hanem a civil emberre és élete ártatlan örömeire. Kérdezz-felelek életről-halálról nem vészhelyzetben.
Jóképű, jó modorú és van humora. A valós korából egy évtizedet nyugodtan letagadhatna – fiatalos, sportos. A titok nyitja: alkohol nagyon ritkán, víz mindig és aktív élet. Hoki, kerékpár, úszás, épp, amire a kevés szabadidőben futja. Dr. Ambrus József mentőorvos Csíkkarcfalván született, s bár több évtizede Székelyudvarhelyen él, nem vallja, hogy „itt es jobb, mint Csíkban” és büszkén, de nevetve nyugtázza, ha „felcsíki bicskásnak” nevezik. A csíkszeredai 1-es számú középiskola, ma Márton Áron Gimnázium diákja volt, az 1022-es karszámot ma is őrzi. Szülei közgazdászt akartak faragni belőle, de ő a medicina mellett döntött. 1981-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, sürgősségi betegellátásra szakosodott. Kedvenc színe a kék, szerencseszáma a 13-as, és ha kell, megfőzi kedvencét, a túrós pityókalevest. Nem cifra palotában, hanem tömbházban él. Egyedül. Hét éve özvegy, felnőtt gyermekei kirepültek a fészekből. Levente Kolozsváron, Krisztina Székelyudvarhelyen él.
Az otthona, ahogy a parajdi nyaraló is, menedék, ahol pihenésképp szívesen tesz-vesz, barkácsol, rendezget. A patyolattisztaság láttán bejárónőre gyanakszunk – tévesen. Elismerésünkre a válasz: „Így szoktam meg gyermekkoromban, akkor érzem jól magam, ha körülöttem rend van.”
A dizájner vő, Kubanek László segítségével berendezett nappaliban Benczédi Sándor-, Kádár Péter-kisplasztikák a polcon, Gy. Szabó Béla-metszetek, Paál Lajos-, Márton Árpád-, Gaál András-, Kusztura Sándor-festmények lógnak a falon – zöme családi örökség, de van közte ajándékba kapott és saját szerzemény is. „Ez a Paál Lajos-kép. Téli táj, meleg színekkel” – mutatja a legkedvesebbet. A katonás rendben sorakozó bakelitlemez-gyűjtemény nem dekoráció, szívesen olvassa kedvencét, Márait, Tamásit klasszikusok társaságában. Beethoven, Paganini, Costas Cotsiolis, Havasi Symphonic és minden muzsika, amit a nagy karmester, Sergiu Celibidache vezényelt. A tangóharmonikája a szekrényben pihen, de a tizenkét húros klasszikus gitárt gyakran pengeti, kedves költeményeit meg is zenésíti.
– Bicskát sehol nem látok, így elárulom: egy ismerős figyelmeztetett, vigyázni, mert a doki nagyon szigorú. Valóban?
– Van az emberekben egy ilyen benyomás rólam. Többektől is hallottam már, hogy félnek tőlem, de a miértre még nem kaptam választ. Tény, hogy a munkahelyen mindig megköveteltem a rendet, a fegyelmet. A „sürgészeten” kritikus helyzetek vannak, a munka egész embert, lélekjelenlétet kíván, nincs helyük a poénoknak. Az úgymond szigorúságomat a szüleimtől láttam, tanultam. Édesapám, aki az elvtársias időkben sokáig a Hargita megyei tervosztályt igazgatta, aztán a csíkszeredai megyei kórházban volt gazdasági igazgató, szintén tiszteletet parancsoló ember volt. Tőle „örököltem” a szervezői hajlamot, amit a gyerekeim is továbbvisznek. Édesanyám könyvelő volt, szintén az egészségügyben dolgozott. Jóságos, nagylelkű asszony volt, pontos, a lelkizésre való hajlamom anyai örökség. Ahogy a rendszeretet is. Öcsémmel már kisgyerekként megtanultunk mosni, vasalni, takarítani.
– Hátrány vagy előny az érzékenysége?
– A magánéletben és a munkámmal kapcsolatosan is vannak dolgok, amiken nem tudok könnyedén túllépni, lelkizek, és ez eléggé megvisel.
– Lehet, hogy a mélyben dúl a háború, de kívülről nézve ön a megtestesült nyugalom. Mi hozza ki a sodrából?
– A rágalmazás, a fejetlenség, a logikátlanság, az, amikor fejjel megyünk a falnak, nincs értelme, mégis csináljuk. Ez borzasztóan zavar, még akkor is, ha eléggé megtanultam kezelni. A békességet, összhangot szeretem, inkább kerülöm a konfliktust, de van, hogy nem lehet, olyankor tényleg elszakad a cérna.
– Rengeteg embert ismer, rengetegen ismerik. A szó igaz értelmében vett barátja van?
– Kevés, de van. Váradi István, akivel az egyetemen végiggitároztuk a hat évet, és aki komám is. Aztán az egykori magyartanárnőm, osztályfőnököm, Pethő Ilona, aki diákkorom óta „anyáskodik” felettem.
– Azt mondta: a szakmája az élete. A családjára jutott elég idő?
– Kevés, sajnos. Fiatalon, ötödéven nősültem. Egy véletlen találkozás volt, amiből négy év után házasság lett. Két év múlva megszületett a fiam, aztán a lányom. Fiatalon a szakma volt a legfontosabb, a család megértette, támogatott. Ahogy telik az idő, átértékelődik sok minden, van, amit utólag másképp tennék.
– Min változtatna, ha lehetne?
– Ha visszapörgethetném az idő kerekét, amit nem lehet, akkor biztosan sokkal több időt töltenék a családommal. Fontos a szakmai karrier, de már tudom: együtt lenni a családdal mindennél fontosabb.
– Erre a mulasztására nem, de biztosan van olyan is, amire büszke.
– A gyermekeimre. Nagyon. Nincs nagyobb öröm, elégtétel annál, mint látni, hogy jól vannak, haladnak. Lehet, néha túl szigorú apa voltam, de sosem ok nélkül tettem azt, amit. A fiam, a lányom életem legnagyobb teljesítménye.
– Mondta ezt nekik?
– Igen, de főként a biztatás, az elismerés a fontos.
– Látták önt sírni?
– Igen, amikor elmondtam, hogy az édesanyjuk nagyon beteg. Úgy gondolom, tévhit, hogy egy férfi nem sírhat.
– Volt krízishelyzetben, amikor az ön életét kellett volna menteni?
– Voltam. Amikor súlyos májgyulladásom volt, amikor a szüleimet egymás után elvesztettem. A halált nem lehet megszokni. Volt külső segítségem, de ezeket a drámákat az ember maga kell hogy feloldja. A munkámba menekültem, három évembe telt, míg sikerült feldolgozni.
– Egyedül él. Nem hiányzik egy társ?
– Mondják, ketyeg az óra, lépni kell, míg az ember le nem robban. De őszintén? Nem. A munka után leginkább csendre vágyom, és úgy érzem, már alkalmazkodni sem volnék képes.
– Véleménye azért lehet az Évákról. Ön szerint egy igazi nő…
– …határozott, tudja, hogy mit akar, kedves, vidám. Ami bent van, az a fontos, nem a külső. Az ápolatlanság, akarnokság taszít.
– Sok életet, nőkét is megmentette. Kapott köszönetképp szerelmes levelet? Hisz az igaz szerelemben?
– Volt rá eset, de nem azért, mert megmentettem, hiszen a szakma és az érzelem két különböző dolog. Bókot is kaptam, de nem vagyok híve. Flörtölni sem kenyerem, de voltam szerelmes, hiszek is benne, és tudom, hogy létezik igazi. Azt, amit erről gondolok, megírta Reviczky Gyula az Akit szerettünk… című versében. Aki elolvassa, tudni fogja, és megérti a válaszomat.
– Közel négy évtized alatt két tucat embert hozott vissza a halálból, úgy is mondhatom, a sajátján kívül még huszonnégy élete van. Ez csodálatos. Boldog ember?
– Azt hiszem, az vagyok. Azt tettem, amit a szüleim tanácsoltak, és amit én is a gyermekeimnek: azt csináld, amit szeretsz, és abban törekedj a legjobbnak lenni. Mindenem megvan: nem vágyom nagyobb lakásra, másik nyaralóra, új autóra, több pénzre. Boldogság a két gyermekem. Hiszek magamban, másképp nem tudnék dolgozni, élni.
– Évekkel ezelőtt a ma már néhai Czeizel professzortól kérdeztem, hisz-e Istenben. Azt válaszolta, nem, bár erős nosztalgiát érez iránta, mert tudja, hogy meg fog halni, de „egy nagy félreértés, hogy csak Istenben lehet hinni. (…) sok más olyan érték van, amiben érdemes és szabad hinnünk”. Ön hisz Istenben?
– Hívő ember vagyok, nem osztom dr. Czeizel véleményét. Római katolikus családban nőttem fel, édesanyám zárdában nevelkedett. Amikor csak tehetem, elmegyek imádkozni a csíksomlyói Szűzanyához. Unitárius lelkész lányát vettem feleségül, a gyermekeimet unitárius hitben kereszteltem, az egyház kitagadott, gyász volt a családunkban, bennem is. Amikor a gyermekeim betöltötték a 18. évet, megszűnt a tiltás. A szakmám az életmentés, de nincs Mindenható-szindrómám, mert tudom, csupán egy eszköz vagyok az Isten kezében.
Fotó: Ifj. Haáz Sándor
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. szeptemberi lapszámában jelent meg.
