Pesti székely A kezdet: Elég elé vagyunk!

Abban az időben már csak úgy tudtam létezni, hogy óránként megnéztem a Csíkszereda melletti Piricske telefonra lementett fotóját. Reggel négykor úgy bírtam felkelni és elindulni forgatni, hogy tudatosítottam magamban, hamarosan ott fogok élni a Hargitán vagy a Hargita alján. Részletkérdés, mindenesetre az ablakomból látni fogom a rajongott székelyföldi hegyet.

Az egyik legnagyobb magyarországi televíziónál dolgoztam Budapesten, az egyik legmenőbb valóságshow-t szerkesztettem. Piszok jól kerestem. Piszok jól. Ha akartam volna, Pradában járhattam volna. De igazából mégsem tehettem meg, mert nem volt idő beszerezni a Pradát. Mert Pradát nem árulnak éjjel-nappali boltban. Heti hét napot dolgoztam, napi tizenhat, de akadt, hogy huszonnégy órában. Három hónapig szabadnap nélkül. Mire hazaértem, már egyetlen valamirevaló üzlet sem volt nyitva. A mosóport is a nonstopban vettem, ha mosni kellett, azt éjjel kettő és három óra között oldottam meg, a szomszédok nagy örömére. A családomat szinte nem is láttam, a barátaimra nem volt időm, a bölcsészdiplomámat meg gyakorlatilag kidobhattam volna.

Tudtam, éreztem, hogy ez nem élet, nem ezért tanultam, nem ezt akartam, nem erre vágytam. Egyre többször motoszkált bennem, hogy hátrahagyom a fővárosi létet, a kereskedelmi televíziózást, és egy hatalmas fordulattal teljesen más irányt szabok az életemnek.

Erdély-rajongásom már gyerekként is meghatározó volt. Anyukám magyar–történelem szakos tanár, így amíg az óvodástársaimnak királylányos kifestőjük volt, nekem Mátyás királyos, kolozsváros, és a testvéremmel rendszeresen bejártunk az iskolába is, ahol a történelemteremben ott lógtak a falon a régi Nagy-Magyarország-térképek.

Álmodozva böngésztem az akkor még messzinek tűnő vidékeket. Szintén gyerek voltam még, amikor a Magyar Televízióban vetítették az Orbán Balázs nyomában című ismeretterjesztő filmsorozatot. Szombat reggel együtt néztük a családdal, én szájtátva. A szejkefürdői székely kapukat mutatták, amikor egyszer csak megszólaltam: én ott fogok sétálni alattuk! Hihetetlen mondat volt ez akkor, abban az időben, abban az anyagi helyzetben. Anyukám tanár, apukám polgári alkalmazott a hadseregnél. Egy balatoni nyaralás is hatalmas dolog volt számunkra, nemhogy külföldre menni!

Persze változtak az idők, és tizenkilenc évesen eljutottam Erdélybe, mégpedig elég romantikus módon. A gimnáziumban lett egy magyardécsei levelezőtársam, az a hagyományos. Igen, kézzel írtuk a levelet, gondosan kiválasztottuk, milyen mintájú bélyeget ragasszunk a borítékra, hogy szép és különleges legyen, hátha gyűjti a másik, feladtuk postán, aztán pár nap elteltével izgatottan nyitogattuk a postaládát, jött-e válasz. Odáig jutott a levelezés, hogy meghívtuk magunkhoz a levelezőtársamat, Évát Magyarországra, aki az egyik vakációban el is jött, majd egy hét elteltével együtt elutaztunk hozzájuk. Ekkor láttam először Erdélyt. Lenyűgözött. Elvarázsolt.

A Királyhágón azt éreztem, ilyen csoda nincs is a földön, megcsapott a magyar történelem levegője, királyok, fejedelmek lába nyomát véltem felfedezni, azt éreztem, hogy itthon vagyok, én itt vagyok otthon. És erre az érzésre később Székelyföld ráerősített.

Mert egyszer csak, már felnőttként, eljutottam Csíkba is. És akkor, ott, Piricskén, a Hargitán egyértelműen eldöntöttem: egyszer ide költözöm.

Teltek az évek, tévéztem, mármint nem otthon, a nappaliban, hanem a kereskedelmi csatornáknál, majd váratlanul (hahaha!) harminc lettem. És akkor azt éreztem, most vagy soha. Se kutyám, se macskám, azt tehetek, amit akarok. És immár teljesen bizonyossá vált, hogy bár mindenki, de szó szerint mindenki nyugatra megy, én kelet felé veszem az irányt, mert igen, Csíkszeredába akarok költözni! Kezdtem túrni a netet valami álláslehetőség után, így bukkantam arra a hírre, hogy új városi televízió indul Székely Tv néven. Mit tudtam én, mi az, milyen színvonalat, felszereltséget, szakmai munkát jelent, nem is érdekelt, felkutattam a szálakat, vettem egy vonatjegyet, és még karácsony előtt elutaztam, hogy szemügyre vegyük egymást: a tévé román tulajdonosa és én. A leendő kollégák nagy szeretettel fogadtak, olyan kedves közösségbe csöppentem, amilyenben Magyarországon egyik csatornánál sem volt részem. A tulajjal nem nagyon értettünk szót, mindig oda kellett hívni egy munkatársat, hogy fordítson, de akkor nem érdekelt. (Később, a veszekedéseknél jelentett ez gondot, kicsit nehéz úgy ordítozni, hogy valakinek folyamatosan tolmácsolnia kell.) Azt a próbafeladatot kaptam, hogy forgassak egy székely disznóvágásról, de úgy, mintha egy valóságshow lenne.

A szerző /fotó: Márton Ildikó

Nosza, felkerekedtünk a stábbal, pontosabban az egész szerkesztőséggel, és elautóztunk a hatalmas hóban Csíkvacsárcsiba, Pistához és az édesanyjához, akik hatalmas szeretettel fogadtak. Én vidéki lány vagyok, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származom, az imádott bashalmi nagyszüleim mindig is vágtak disznót karácsony előtt, mondhatnám, hogy nem volt ez nekem újdonság. És mégis. Már reggel gyanús volt, hogy a kollégák sínadrágban, sapkában, kesztyűben érkeztek, én meg vígan pillogtam a farmeromban, majd amikor délelőtt kifagyott a fenekem a gatyókából, rájöttem, hogy itt nem divatolunk, sürgősen beszerzünk egy bumszli sínadrágot, kövérít, amennyire kövérít, nem számít immár.

Ugyanakkor az a pálinkamennyiség, ami ott lefolyt, szó szerint (a torkokon), elképesztő volt. Rájöttem, hogy az én szótáramban más meghatározás áll a pálinkakultúra kifejezés magyarázatánál. Amikor egy ponton mondtam a házigazdának, többet már ne hozzon (és esetleg pogácsa van-e, ami felszívja), köszönöm szépen, elég volt, mert dolgoznom kell, és a lassan beálló állapotban ez lehetetlen, csak annyit mondott (húsz megtöltött kupicával az imbolygó tálcán): „Itt inni kell, ha megdeglesz es!”

Pista jó szándéka és vendégszeretete megkérdőjelezhetetlen volt, és úgy tűnt, sértődésnek tesszük ki, ha nem iszunk. Így bevállaltunk még néhány stampedli szilvát, és itt nem kompótra gondolok, aminek az lett a vége, hogy Emőke kolléganőm beledarálta a műkörmét a kolbászba, az operatőr kolléga meg majdnem beesett a háttérnek választott, valószínűleg Szűz horoszkóppal rendelkező székely gazda precíz keze által, kínos mértani pontossággal összeállított farakásba.

A kalandok megkoronázásaként bejelentette vendéglátónk, hogy akkor most érkezik a mocskostokány, me’ enni kell. A jeges rémület lett rajtam úrrá, mitől lehet mocskos, lehet, hogy kiborították, és felszedték a földről?! Mindegy, annyi pálinkát ittunk, hogy az fertőtlenített egy életre, hozzák, megesszük.

Később derült ki, hogy szó sincs koszos ételről, itt így hívják azt a tokapecsenyét, ami először készül el a disznóvágáson, azokból a húsdarabokból, amelyeket frissen vágtak fel, mosás nélkül, és mészárostokánynak vagy lesipecsinek is nevezik. Már itt gondolhattam volna, hogy sok nyelvi és kulturális kihívás vár rám, de ekkor még a legártatlanabb gyanútlanságban vártam a költözést.

Másnap a tévé alatti bárban, „macskaharapást szőrivel” kúrálva a kaccenjammert (az idegen szavak szótárának szerintem erősen eufemisztikus meghatározása szerint: korhelyláz, borcsömör, tegnapi mámor), nevetve meséltük egymásnak a kollégákkal az előző napi kalandokat, én különösen nagy lelkesedéssel, hiszen újdonság volt számomra minden. Az emberek akcentusa, a táj, a más szokások, az ételek, a pálinka alkoholtartalma, minden, minden. Utólag derült ki, hogy az egyik munkatársnőm, aki egyébként „civilben” színésznő, teljesen kiakadt, hogy elég elé vagyunk, ha ilyen tápos kollégákat kell beszerezni, hogy emeljük a tévé színvonalát, aki még egy becsületes falusi disznóvágástól is így kikészül. Mondanom sem kell, ő lett az egyik legjobb barátnőm Székelyföldön... De ez ekkor még odébb volt.

Az adás valahogy meglett, meg is „vágódott” (ahogy errefelé mondják), senki nem tudja a mai napig sem, hogyan. A tévé tulajdonosa meg volt elégedve, és elhívott a csatorna főszerkesztőjének. Ebben maradtunk, majd hazautaztam Magyarországra karácsonyozni. Abban a tudatban álltam szenteste a fa alatt, majd virradt rám újév napja, hogy hamarosan utazom, és egy új kaland kezdődik, mert ha székely nem is, de pár nap múlva én, végre, bizony, tényleg székelyföldi leszek!

Folytatása következik...

Kiemelt kép: Csedő Attila