Széles Anna: Soha nem tagadtam a koromat

– Kislánykorában milyen nő akart lenni?

– Soha nem volt példaképem, és a színpadon is önmagamat, azaz az éppen aktuális biológiai koromnak megfelelő nőt igyekeztem alakítani. Ehhez képest negyvenévesen is kénytelen voltam kislányt játszani. Hőbörögtem is, amikor például Tóth Ede A falu rossza című színművében Boriskát rám osztották. Barátaim viszont azzal nyugtattak, hogy teljes mértékben hiteles az a Boriska a negyvenen túli Széles Anna előadásában. Ennek megfelelően igazából nem is volt szerepálmom, pedig annyi remek harmincas-negyvenes nő szerepe bukkan fel a színházi irodalomban.

– Hogyan képzeljük el a kis Anikót?

– Semmiképpen sem amolyan mindig szereplős gyermekként. Muzikális családban nőttem fel, a szüleim minden születésnapot, névnapot megtartottak, sokat énekeltek. Két zongoránk is volt, az egyik bérben a Transilvania vendéglőben, a másik a nappalinkban mindig felhangolva, készen a megszólaltatásra. A családi barátokkal való együttlét rendszeresen azzal kezdődött, hogy az unokatestvérem, Marika eljátszotta Mendelssohn Tavaszi zsongását. Engem viszont nem nagyon lehetett rávenni a szereplésre. De csak a családban, a gyerekszínháznak már hároméves koromtól szív-lélek tagja voltam.

Zeneiskolába adtak, nyolc éven át zongoráztam, de nem tudtam elfogadni, hogy csak komolyzenét lehetett játszani, abbahagytam, és ma már legfeljebb a Szamárindulót tudnám eljátszani. Gyermekkoromban sokat voltunk kinn a Nagyvárad közeli tanyánkon, ahol apámnak birtokai voltak, míg meg nem „győzték”, hogy adjon be mindent a kollektívbe. Nagy kegyesen meghagytak neki a házból két szobát, hogy ott meghúzódhasson, ha néha kimegy. Lovunk is volt, ott tanultam meg lovagolni.

– A váradi művészeti élet sem eshetett túl messze önöktől…

– A családnak mindig volt színházbérlete, a komolyzenei koncertekre a keresztapám vitt. A színészek többségével jóban voltunk, közülük többen kijártak a tanyára, édesapám horgászni tanítgatta őket. Az egyik nagybátyám közeli ismerőse volt Nagyvárad leghíresebb műkedvelő színésze, Gabi bácsi, aki a város legnagyobb színműgyűjteményével rendelkezett, sokszor a színház is tőle kért kölcsön színdarabokat. Én meg majdnem valamennyit végigolvastam. A későbbiekben a színpadon ugyan nem nagyon találkoztam ezekkel a többnyire könnyű műfajú művekkel, de azért hasznukat vettem, mert a színművészeti főiskolán mindent el kellett olvasni az ókori görögöktől a kortárs szerzőkig.

– Már főiskolásként megkapta az első filmszerepét. Akkoriban a fiatalok magabiztosságával úgy gondolta, hogy aki szép, okos és tehetséges, jár neki a sorstól?

– Mindenekelőtt egész életemben szerencsés voltam. Nekem gyermekkoromban sose mondták a szüleim, hogy szép vagyok. Sőt, a váradi osztálytársaim később nevetve mesélték, miután láttak az egyik tévéfelvételen: „Nem is tudtuk, hogy te ilyen szép vagy.” Inkább a nővéremre mondták, hogy neki kellett volna színésznőnek lennie, annyira szép és elegáns, míg én jóval visszahúzódóbb voltam.

Örültem neki, persze, de sosem tartottam természetesnek. Mint ahogy a sokadik filmes felkérés után sem gondoltam, hogy ez örökké tarthat. Egyetlen dologban nem kételkedtem: mindig lesz, amiből megélnem, mert Kolozsváron az volt a gyakorlat, hogy valamennyi színész a színházból megy nyugdíjba.

– És túléli valamennyi rendezőjét. Önnek ki volt a kedvenc rendezője?

– Kovács György és Harag György. Előbbinek kicsit mindig a növendékének éreztem magam, féltünk tőle és csodáltuk. 1978-ban Kolozsváron rendezte Pirandello IV. Henrikjét, már folytak a próbák, amikor el akartam kéredzkedni néhány napra. Előrebocsátottam, hogy ezúttal nem nekem van dolgom, őróla készítenek portréfilmet, és engem, az egykori tanítványt akarnak megszólítani. Elengedett, de lelkemre kötötte, nehogy fennkölt legyek, ne úgy beszéljek róla, mint egy halottról. Mire visszajöttem, már nem élt. Haragról egy vidámabb történet: az egyik rendezésekor már az első olvasópróbáról penderítette ki, aki nem tudta a szövegét. Nagy Dezsővel kerültem párba a színpadra. Odasúgtam neki: gyere, improvizáljunk.

Rájött a turpisságra, dühöngött, az ajtó felé rohant, majd egyszer csak visszafordult: Az egész osztályt megbüntetem! A büntetés – és itt hatásszünetet tartott –: holnapra mindenki hoz nekem egy finom szendvicset! Lehet parizeres is…

– A Széles Anikó és Florin Piersic közötti kapcsolatot, majd házasságot annak idején nemcsak két ember közötti szerelem, de a román–magyar együttélés szép példájaként is előszeretettel állították be. Hogyan „úszta meg”, hogy az erőteljes román hatások ellenére se puhuljon fel a magyar énje?

– Ehhez Florin habitusa is kellett, ő erdélyi fiú, az érettségi vizsgáig Kolozsváron élt, ma is az én egykori, Kopernikusz utcai lakásomban lakik. Az első pillanattól tökéletesen megértettük egymást, a kémia abban a tekintetben is működött közöttünk, hogy rengeteget nevettünk, ha társaságban egymásra néztünk, már tudtuk, mit gondol a másik.

lakásom, kocsim volt, beleegyezett, hogy a fiamat reformátusnak kereszteljük. Szóval sosem a vonzódással volt baj közöttünk, annak ellenére, hogy egész házasságunk alatt külön laktunk. Én Kolozsváron, ő Bukarestben. Úgy éltünk, mint a szeretők. Egy alkalommal Radu Beligan, a Román Nemzeti Színház akkori igazgatója meg is dicsért, hogy nem adtam fel önmagamat, végig maradtam Kolozsváron.

– A korszak egyik legsikeresebb művészeként mégis úgy döntött, hogy országot, hazát vált. Miért?

– Miután Florinnal elváltunk egymástól, amolyan se veled, se nélküled állapot alakult ki közöttünk. A Dani nevelését amúgy is teljesen rám bízta, csak látogatóba jött, meg szerepelni, mindkettőnk számára leginkább barát volt, társ. Hivatalosan családegyesítés címen kértem a kitelepedést, amiben némi igazság is volt, hiszen a szüleim időközben meghaltak, nővérem, sógorom, unokahúgom pedig már jó ideje Budapesten élt. Ugyanakkor azt akartam, hogy Dániel fiunk előtt kinyíljon a világ, ami a nyolcvanas évek Romániájában elképzelhetetlen volt.

– Abban a kettős, talán kivételezett világban élve milyen mértékben érzékelte, illetve foglalkoztatta, hogy a nyolcvanas években az erdélyi magyar színházak erőteljes elsorvasztása zajlott?

– Az az igazság, hogy mindezt akkoriban nem nagyon érzékeltem, annyira burokban éltem. Inkább a két ország közötti ellentétek lecsapódásait, különböző, mindenféle okokra visszavezetett időhúzások miatt több magyarországi filmszerepről is lemaradtam.

Azáltal sem, hogy miután 1987-ben benyújtottam a kitelepedési kérésemet, nem tettek ki a munkahelyemről, az utolsó pillanatig játszhattam Kolozsváron, sőt, Florinnal még külföldre is kiengedtek abban a periódusban. Beszervezni sem akartak soha, azt viszont máig sem tudom, hogy ebben mekkora a Florin szerepe, illetve az én hincihánci, csacsogó kislányos habitusomé.

– Legvisszhangosabb magyarországi szerepe, a Németh László Irgalom című regényéből készült sorozat Kertész Ágikája viszont minden volt, csak csacsogó kislány nem…

– Valóban ideg- és lélektépő a regény, de a kihívás is annak számított, hiszen bár már jó ideje a pályán voltam, a magyar színészet nagyjaival korábban nem szerepeltem együtt. A Törőcsik Marival való viszonyom állította helyre a lelki egyensúlyomat, mint kiderült, a próbafelvételre behívott színésznők közül lényegében ő választott ki engem. A szövegtanulás sem volt könnyű, időnként haza kellett utaznom színházi fellépésekre, a hat rész forgatása ugyanis fél éven át zajlott.

Igazi betegek közé is bevittek az elfekvőbe, a medika Kertész Ágnesnek igazi műtőben igazi emberi szervet kellett a kezébe vennie. A magyar közönség kevésbé tudta, hogy korábban milyen szerepeket játszottam, magamban viszont éreztem, hogy a habkönnyű alakok megformálása után egy egészen másik dimenzióba lépek. Életem legmélyebb, legfaggatóbb szerepe volt, ugyanakkor az egyik legsikeresebb is.

– A több szempontból is ikonikusnak számító, Minden kényszer nélkül című film azért valahol a közelben járhat…

– Sokkal inkább a Cannes-ban díjnyertes Akasztottak erdeje, de a Minden kényszer nélkül is kedves, amelyben amúgy az volt a legnagyobb szenzáció, hogy többször is megszólaltunk magyarul. A forgatókönyvíró Domokos Géza több magyar kifejezést is becsempészett a szövegbe. Talán ezzel is magyarázható, hogy annyira népszerűvé vált az a falusi Rómeó és Júliának is nevezett történet. A forgatását közvetlenül az Irgalomért kapott nívódíjam után, 1973-ban kezdtük, tele voltam sikerélménnyel, mindenképpen szép emlék.

– Mosolygós, elégedett ember benyomását kelti. Sosem aggasztotta nőként, színésznőként, hogy mi lesz majd egyszer, amikor…?

– Akit igazán megérintett ez a pálya, örökké azzal a késztetéssel él, hogy tennie kell valamit az emberekért. Én is vívódtam azzal, hogy abba kellene hagyni, de sokáig képtelen voltam rá, miközben tisztában voltam, hogy lejárt az idő.

Hogy régóta nem látni engem a színpadon, az egyértelműen rajtam múlott, miután egy-két felkérést visszautasítottam, nem is nagyon kerestek. Az életemet azonban teljes mértékben kitölti a családom, a fiam, a menyem, az unokáim. És készülök gratuláló videóüzenetet küldeni Florinnak, aki idén megkapja a TIF (Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál) életműdíját. Ebben viszont megelőztem őt, nekem már megvan.

korábban írtuk

Péter István: Tudatosan halmozom a szerepeket

Péter István a GrowthReaktor Egyesület társalapítója és elnöke, a marosvásárhelyi TEDx szervezője, néhai sportmenedzser, a Mathias Corvinus Collegium projektmenedzsere, a BBTE-n vendégelőadó, ugyanott doktorál – és még csak 28 éves.