Jó ideje nemzedéke utolsó, még életben lévő tagja volt. Márpedig generációja eltűnésével lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálniuk kellett valamit, mondta, és ez folyamatosan rákényszerítette őket, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljenek. Egyféle bújócska volt ez: miként tudják kimondani a dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljék. Hol sikerült, hol nem.
A kánon irodalomkritikusként, esszéíróként kategorizálta, a romániai rendszerváltás után egyetemi oktatónak is felkérték, de tanítványai elsősorban nem tanárként emlékeznek rá. Tompa Andrea író varázslatos személyiségként emlegeti őt, aki sem tudásával, sem személyiségével vagy rendkívüli élettörténetével nem akarta elbűvölni beszélgetőtársát.
„Sem guruként, sem tanárként nem viselkedett, semmi sem volt megkérdőjelezhetetlen a beszélgetéseiben, mindenről lehetett szabadon vitatkozni.
Nem tanárként gondolunk rá, még ha tanított is másokat, hanem barátként, beszélgetőtársként. Tudott beszélni és érdeklődni, meghallgatni és válaszolni” – mondta.
1936. augusztus 1-jén született Kolozsváron, világképét alapvetően meghatározta a kultúra és az erős nők hagyománya. Sorsát gyermekkorától kezdődően kísérte a történelem brutalitása: zsidó származása miatt üldözték, menekülnie kellett, megélte a kor legsötétebb éveit.
A kétezres években egyik krónikás vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” szóképet, amire azonnal levélben tiltakozott. „Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam – indokolta egy későbbi beszélgetésünk során. – Nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással.
Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal.
A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban.”
• Fotó: Wikipédia/Horváth László
Korosztályának tekintélyes része – ő maga is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. „Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi az ő nemzedékének tekintélyes részéhez hasonlatosan, a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme: hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát.” Kommunista világnézete 1956 után dőlt romokba,
rettenetesen összetörte, hogy néhány egyetemi évfolyamtársát letartóztatták, elfogadhatatlannak tartotta a leszámolásokat.
Különböző lapoknál töltött évek után 1992-től a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén megbízott előadótanárként teljesedett ki több évtizedes kritikusi, tanulmány- és esszéírói tapasztalata. Széles körű tárgyismeretről, finom elemzőkészségről tanúskodó, világirodalmi esszéinek egy része a Kriterion Könyvkiadó Horizont sorozatának köteteihez (René Fallet, Déry Tibor, Denis Diderot, Abe Kóbó, Virginia Woolf, George Sand, Thornton Wilder) készült, eredetileg elő- illetve utószóként, az írások csak később rendeződtek tanulmánykötetekké. Tízévente egy jelent meg belőlük, amit tisztelői a türelem és igényesség bizonyítékaként értékeltek. Egyébként is inkább szeret olvasni, mint írni, mondta. „Ennek a csodálatos apró embernek, nőnek (!) két műfaja volt. Mindkettő mélyen erdélyi és történelmi. Az élő szó és az esszé” – írta róla a már idézett Tompa Andrea.
Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akart, azt meg már a korábbi rendszerben elhatározta, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállal.
Pedig ’89 után többször is „megkínálták”, de nem fogadta el. „Éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat.”
Kolozsváron született, ott is temették el 2025. március 4-én. Balla Zsófia költő szerint Kolozsvár egyik köve ő, a város szellemi falainak egyik alappillére. Olyan világot épített maga köré, amelyben az irodalom, a gondolkodás és a szabadság volt az otthon.
Túl Trianon századik évfordulóján, kalandos utazásra hívjuk a Nőileg olvasóit. Az országomlást követő, kezdeti bénultság után az élni és túlélni akaró erdélyi magyarság az itthon maradt nagyjai révén szinte páratlan bravúrt hajtott végre. Minden erőszaknak ellenállva, nem olvadt be a román tengerbe, sőt, a magyar kultúra és értékteremtés új dimenzióit nyitotta meg: az „erdélyi” irodalmat, zenét, építészetet, színházat, tudományt, sportot. Sorozatunkban az elmúlt száz esztendő hazai óriásait igyekszünk számba venni. A teljesség igénye nélkül, szubjektív megközelítésben.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Zabán Márta: Szeretek forgószél lenni
Pécskán tanult meg olvasni, iskolásként végérvényesen az irodalom bűvkörébe került, végül Kolozsváron talált rá az irodalomtörténet rejtett kincseire. Dr. Zabán Márta pályájának fordulópontjairól, belső vívódásairól és meghatározó örömeiről mesél.
