A Kolibica-tavon is túl, ott, ahol a máramarosi szél fúj

Nagy rajongója vagyok az itthoni tájaknak. És nem csak Covidos időkben. Hosszú évek óta vallom, hogy ez az ország (leszámítva az infrastruktúra ordító vagy csak suttogó hiányosságait, a mentalitásbeli szakadékokat) természeti adottságait tekintve egy Édenkert (lehetne).

Elég csak a Duna-delta napkeltéiben a békák és madarak hangversenyére gondolni (ami szó szerint is a hangok versenye), a Kazán-szoros lélegzetelállító látványára, a Kárpátok vonulatának számtalan tekintélyt követelő hegycsúcsára és dűlőire, a moldvai kolostorok sajátos kinézetére, a Transzfogaras és Transalpina félelmetesen szép kanyaraira, a gyimesi táj mesés bájára, a vajdahunyadi, karácsonkői (Piatra Neamț), barcarozsnyói, keresdi, törcsvári, szinajai (Peles) kastélyok és várak impozáns eleganciájára, a szász erődtemplomok tiszteletet parancsoló tartására. (Mivel nem vagyok nagy tenger-párti, azt most tudatosan hagytam ki a lajstromból.) Ó, ha egészen belemélyednék, nem is lenne itt annyi hely, hogy valamennyit felsoroljam. 

Így történt, hogy ebben az évben egy héten keresztül bebarangoltuk szép hazánk bizonyos régióját, különösen Máramarost, nem mindennapi, kiemelkedően pozitív tapasztalatokkal gazdagodva.

Természeti kincseink és a homo sapiens

A Kolibica-tó és környéke Erdély egyik leggyönyörűbb vidéke. A mesés környezetben fekvő tó az utóbbi években vált rendkívül népszerű és látogatott üdülőhellyé, és sajnos szerintem ez a hely kárára történt. Három évvel ezelőtti látogatásomkor már feltűnt, hogy a tavat gyakorlatilag nem lehet turistaként megközelíteni, mivel a körülötte levő földterületeket a helyiek mind kisajátították. Azóta ez a helyzet csak fokozódott. Ráadásul most a tavat félig körbejárható úton az aszfalt fel volt szedve, így az elhengerelt földúton lépten-nyomon munkagépekbe ütköztünk. A forgalom hasonló a KolozsvárNagyvárad között haladó E60-ashoz, a Királyhágó környékén: a Fekete-tengertől a borsi határátkelőig mindenhonnan egymást érve hömpölyögtek az autók. Mivel esett az eső, sárban tapicskolva jutottunk el az egyetlen helyig, ahol átutazóként egy valamirevaló kávét meg lehetett inni. 

A Szilágy megyében található Sárkányok kertjében egyetlen hétfejűvel sem találkoztunk, de nem találtunk tájékoztató táblát sem, illetve a bejáratnál felállított egyetlen kukából csordult ki a szemét. Ettől én magam okádtam majdnem tüzet. 

Ami emberi kéz alkotása

A Barcánfalván található kolostor-együttes továbbra is rajta van a romániai Top 10-es listámon. Megerősödött bennem a tudat, hogy az igényesség, a szépérzék, a gondozottság mindenhol jelen lehet.

Máramaros vidékének egyik ikonikus látványosságával, a Szaploncán található Vidám Temetővel kapcsolatban viszont vannak fenntartásaim. Persze, tudjuk, hogy különleges, hogy egyedi, ennek ellenére mégis egy temetőben járunk, amely a kegyelet helye. Nem értem, hogy egy temető felé vezető utca miért kell úgy kinézzen, mintha Korond és Costinești kereszteződése lenne? Továbbá mi keresnivalója van egy szuvenír shopnak egy temetőben? Túl azon, hogy naiv, verses formában olvashatóak az elhunytak élettörténetei, a 45. fejfa után teljesen sablonszerűnek tűnik az egész. Azt, hogy mitől „vidám” ez a temető, nem sikerült megfejtenem, számomra egy másik jelző helytállóbb lett volna a névadás során. Az i-re a pontot az tette fel, amikor pár lépéssel odébb az ikon- és pálinkaárus pultja mögül bömbölve fütyülte a Scorpions a „Wind of change”-et. 

Kikötve (Máramaros)szigeten

A máramarosszigeti börtönmúzeumban megéri (sőt, ott járva kötelező) eltölteni egy-két órát. Különben olyan, mintha Párizsba látogatva kihagyod az Eiffel-tornyot. A kommunista elnyomás sarlóvágásainak és kalapácsütéseinek nyoma még ma is elevenünkbe vágó és mélységesen felháborító. Jó, hogy emléket állítottak ennek is. Ráadásul igencsak alaposan, részletesen és igényesen mutatja be a XX. századnak ezt az egyik legfájóbb sebét.

A város egykori piarista gimnáziumának jelenlegi épületéről azonban (1911–’12 között készült) nem sokat hallunk, pedig a város legnagyobb épülete. Nagyon impozáns, Erdély legtöbb líceumát kétszer magába tudná fogadni, és mivel egy szűk utcában magasodik az ég felé, lehetetlen egy fényképre ráfértetni. Ma a „Liceul Dragoș Vodă” felirat hirdeti.

Nem vagyok gasztroblogger, de ha valaha megéheztek Máramarossziget és Nagybánya között, akkor Mara településen álljatok meg a pisztrángosnál. Ha a mennyország „csak” ilyen, akkor én alig várom, hogy odajussak.

Hirdetés

 

A természet lágy ölén, óriási területen, igényesen kialakított, teraszos étterem, rengeteg különálló asztallal. Mindent ízlésesen, fából készítettek, a kiszolgálás nagyon szívélyes és gyors, az étel pedig… hm… mennyei manna. Sajnos Székelyföldtől túl távol van egy vasárnapi ebédhez.

Az utunkba eső települések

közül Nagybánya nyerte el leginkább a tetszésemet. Máramarosban a megyeszékhely a földről és a részben középkorból ránk maradt Szent István-torony tetejéről egyaránt festőien szép. Nem csoda, hogy itt alapították meg a Festőiskolát.

Voltak azonban helységek, amelyeken végighaladva – cizelláltan fejezve ki magam – megerősödött bennem a szülővárosom iránti szeretet. 

Évekkel ezelőtt egy plébánián önkéntes munkatársként anyakönyveket írtam kézzel. Mivel naponta megszámlálhatatlan alkalommal kellett leírnom a „Székelyudvarhely” szót, arra gondoltam, de jó lenne Désen élni, mert a településnév leírásával mégiscsak megspórolhatnék egy csomó időt és energiát. Most, hogy egy estét, egy éjszakát és egy fél délelőttöt töltöttünk ott, azt mondom: Neeem! Semmi esetre sem! Bocsáss meg, Székelyudvarhely! 

És amin eljutottunk odáig

Túlnyomórészt jó élmény volt átvezetni hat megyén. Kellemes csalódást jelentett, hogy nagyon kevés elmebeteg, öngyilkos-, illetve gyilkosjelölt sofőrrel találkoztunk. A hargitai autóm sem okozott senkinek frusztrációt, vagy legalábbis nem adták semmiféle jelét ennek. Vajon fejlődünk, ami a vezetési stílust illeti, vagy csak mázlink volt?

Máramaros vidékén az ország átlagához viszonyítva különösen jók az utak. Viszont azért, hogy nehogy elfeledjük #miitthonnyaralunk, volt néhány megrázó élményben részünk a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A Naszód irányából a már említett Barcánfalvára vezető „utat” nem tudom pontosan, mennyi idő alatt tettük meg, de egy biztos: egy örökkévalóságnak tűnt. Ha azt állítom, hogy közlekedésre alkalmatlan, akkor hazudok, elvégre mi is végighaladtunk rajta. 

Végül egy alapvető konklúzió járvány idejére. Nyári tapasztalatunk azt mutatta, hős székely nemzetünk messze elmarad a következetes maszkviselés sportágában azoktól a hazánkfiaitól, akikkel ott találkoztunk.