A vezér

Örs fiam, a maga tömérdek négyévnyi élettapasztalatával, olyan bölcsességeket tanít nekünk, amelyek mellett a több száz oldalas önsegítő könyvek vagy a klasszikus mélylélektan nagy búvárai által igazgyöngyöknek kikiáltott elméletek erőtlen magyarázkodásoknak tűnnek csupán. József Attilával tudom csak igazán érzékeltetni „pontosan, szépen”, amikor azt vallja, mint minden szabadság-gyermek: „Az én vezérem bensőmből vezérel!”

Örs fiam, a maga tömérdek négyévnyi élettapasztalatával, olyan bölcsességeket tanít nekünk, amelyek mellett a több száz oldalas önsegítő könyvek vagy a klasszikus mélylélektan nagy búvárai által igazgyöngyöknek kikiáltott elméletek erőtlen magyarázkodásoknak tűnnek csupán. József Attilával tudom csak igazán érzékeltetni „pontosan, szépen”, amikor azt vallja, mint minden szabadság-gyermek: „Az én vezérem bensőmből vezérel!”

{hirdetes}

Nahát, Örsöt is vezérlik elég keményen az érzései, érzéki tapasztalatai! Természetesen ezek a belső iránytűk, jelzések csak pontozzák a dackorszak amúgy is öntörvényű életérzését, ami elég gyakran

hisztériás düh- és könnykitörésekben csúcsosodik.

„Rosszul érzem magam, anya!” – adja le a figyelmeztető lövést, amikor túlzottan melege van, vagy nagy a zaj. „A kezem rosszul érzi magát”, variáció a kezekre, ugyanis már a kezei is zsigerből ismerik az én-közlést, amikor elzsibbadnak. Birkóznak az apjával, és a nagyvezért leteperik, akkor jelez: „jaj, nem érzek levegőt!”

Gyanúsan köröz a fürdő előtt, mint egy leszállópályát kereső helikopter, mire én: „kell pisikálni?” Az egyszerű „nem” felületes és pontatlan számára, „nem érzem” – így teljes.

„Szagot érzek” – ereszkedik be a konyhába, amelyet, reményeim szerint, a  muffin illata tölt be, de elnézem fiamnak ezt az árnyalatnyi mellélövést.

Hirdetés

 Számára ezek a belső jelzőlámpák megingathatatlan, megcáfolhatatlan realitások, amelyek ellenállnak mindenféle külső befolyásnak.

Kicsit hűvös lett, és próbálok ráadni egy olyan melegebb felsőt, amiről egy kicsit megfeledkeztünk, mert hátraszorult a szekrény mélyére, de – nagy örömömre – próbálom a fején át ráadni. Ő, mikor már előkerült, nem díjazta az ötletet, felvéve aztán jött a belső megerősítése is:

–       Anya, ez a blúz nem szeret engem. Mert szúr!

Hiába magyarázom, hogy milyen jó meleg, milyen vagány, pont a kedvenc versenyautója van rajta, kék, mindezt meg se parittyázza, ugyanis őt érzékleteiben és érzéseiben sérti, punktum.

Felemelem a hangom, fenyegetem, kérlelem: megfázik, szuri, nem mehet  ki, egy sor nevelési hibát seperc alatt elkövetek, „hogy akkor, s de akkor…”, teljesen hatástalanul keménykedem, ő azonban maga a rendíthetetlen ólomkatona.

Hogy ez jó vagy rossz? A fenti esetben természetesen nekem rossz, mert nem tudtam rávenni, hogy az általam jónak gondolt verziót válassza, nem tudtam eltéríteni belső megérzésétől és rávenni valamire, amivel szemben neki már elsőre fenntartásai voltak, és tapasztalatai meg is erősítették ebben. Teljesen rossznak mégsem érzem, s bár nagyon próbára teszi a türelmem, én mégis irigylem ezt a rendíthetetlen hűséget önmagához, amit fortyogó dühömben egyszerűen csak makacssággá alacsonyítok.

De örülök is neki, mert tudom, hogy a felnőtt világban mennyire hiányzik ez a belső vezér, aki maga mögé utasítja a külső világ nyájasan követelőző birkapásztorait.