Asszonylét. Magány.

A kapu nélküli porta lakója, így hívom őt, akiről most mesélni fogok. Szülőföldje és otthona Székelyföld peremvidéke, az az elnéptelendett táj, ahol a kétszáz házas faluban legalább száz házon többnyire lakat van. Nyáron a fű magasra nő az udvarokon és már roskadni készül, mire végre egy örökös megjelenik a városból, s legalább ösvényt vág.

Ősszel nehéz gyümölcs illatú az udvar, mert a gyümölcsöt csak a legyek és a darazsak dongják. Télen a kémények fehérek, füstjük nincs, és a hó az udvarokon szűziesen érintetlen. Egy ilyen faluban él a kapu nélküli porta lakója, de hívhatnám a leszakadt tornácú ház lakójának is.

Utcájában, mely párhuzamosan fut egy csendes patakkal, már csak egy házban laknak,

egy özvegyasszony a vénlegény fiával. Legutóbb a vénlegény kiborult, az élet iránti dühe tetőződött, s ki máson tölthette volna ki bosszúját, mint a saját édesanyján?! Ütlegelni kezdte őt, amit az asszony némán tűrt, de amikor a fia fejszével rohant neki, sikolyával áthasította a haldokló falut, s a szomszédasszony is átfutott – már amennyire egy bottal járó idősödő asszony futni tud. A vénlegény rohama nem tartott hosszasan, a fejszét eldobta. Aztán egy segítségül érkező férfi megígérte neki, hogy a lelket is kiveri belőle, ha még egyszer az anyjára támad. Vagy egyszerűen bezáratják. 

A kapu nélküli porta lakója pirosra sírta szemeit. Mennyit bezzegelte eddig a szomszédasszonyt. 

– Milyen jó neked, veled él a fiad! Bezzeg, ha nekem is lenne fiam! Éveken keresztül minden kettejük közötti párbeszédnek ez volt a vége: bezzeg neked, mert neked van fiad. Most csak ölelte és unszolta az asszonyt:

– Gyere át hozzám, gyere hozzám lakni, jaj Istenem, megöl a fiad.

– Ha meg akar ölni, öljön meg, nem megyek sehova, jött a dermesztő válasz.

A kapu nélküli porta lakója nem tudott elaludni azon az estén. Felkönyökölt a rojtosra használt viaszos vászonnal letakart asztalra. Az asztalt még az apja készítette neki, amikor férjhez készült. A lábait faforgáccsal és papondeklivel cókolta fel, hogy valamennyire egyenes legyen a tányérban a leves. Két tenyerébe fogta arcát, majd lassan végigsimította fejét. Haja is hullott már, a szürke szálak súlytalanul reppentek széjjel. Egymásra kulcsolta kezeit, nézte a májfoltokat a bőrén, és a piszkot a körme alatt. Úgy érezte, hogy az élet minden mocska oda koncentrálódott az ő kicsi portájára. Beengedte a mocskot az életébe. A kapuzábék még álltak a háza előtt, de már elindultak a kidőlés irányába. A kerítés helyenként le volt szakadva. Az udvaron a gaz, a csihány, magasra nőtt, csak a ház ajtajától a kapuig vezető keskeny ösvényen nem nőtt semmi. A tornácra vezető négy falépcsőből egy hiányzott, a tornác úgy nézett ki, mint egy szakadt fodor egy régi szoknyán. A gerenda mentén futott a vékony drót, minek végén pislákolt a gyenge égő. Mindene, amije maradt fel volt hányva az ágyra és a kanapéra. Pokrócok, abroszok, néhány rég nem használt ruhadarab.

A szekrényben a boldog házaséletre váró tizenkétszemélyes étkészlet néhány megmaradt darabja, melyek túlélték a hirtelen véget látott rövid házasságot. 

– Menj vissza anyádhoz, ha nem tudsz nekem szót fogadni, üvöltötte sokszor a férje, amikor nem ízlett a vacsora, amikor nem jól produkálta magát a vánkoson, amikor nem jött a várva várt gyermekáldás. Magának is szégyenkezve merte bevallani, hogy nem így képzelte el a házasságot. Ő nem szófogadásra esküdött Isten és ember előtt, hanem szeretetre és hűségre.

Nem akart sokat, csak szép, csendes, boldog életet. Férjet, aki ha nem is imádja, de legalább tiszteli és szereti őt, egy otthont, amit a magáénak mondhat, gyermeket és egészséget,

hogy dolgozhasson, hogy gyarapodhassanak. De mindig minden a visszájára fordult. Ha holtfáradtra dolgozta magát, a férje azt mondta, hogy büdös és unalmas. Ha megfürdött és szép ruhát vett magára, akkor azzal támadta, hogy úti cifra, házi rossz. Ha kolbászt sütött hazatérő férjének, az rakott pityókát evett volna, ha túrós puliszka volt vacsorára, akkor koldusok szakácsának nevezte. És soha nem nézett a szemébe, és nem simogatta sem szeretkezés előtt, sem alatt, sem után. Csak a gyermeket akarta. De a gyermek nem jött. Aztán elkezdett járni máshoz, de a vacsorát otthon fogyasztotta el.

Amikor az asszony egyszer meg merészelte kérdezni, hogy ugyan hol járt éjnek idején, na akkor lett hiányos a tizenkét személyes étkészlet.
Hirdetés

Többet nem kérdezett. Aztán egy télen erdőlni ment a férje, és egy fa odaütötte. Meghalt. Tisztességesen eltemette. És akkor megállt az idő. Rendre mindenki meghalt, vagy messze költözött, aki hozzá tartozott, a szülei, a szomszédok, a rokonok. Az idő megállt, amikor özvegy lett, s ő nem tudta tovább lendíteni élete kerekét. Lassan minden pusztulni kezdett körülötte. A kapu leszakadt, a tornác átszakadt, a kút beszakadt, az ajtót alig lehetett becsukni, az asztal megroskadt, s benn a házban mindent belepett a füst, a por, a penész. Minden reggel elhatározta, hogy a férje ruháit odaadja a koldulóknak, hogy kipótolja az étkészletet, hogy vasárnap elmegy a templomba, hogy legalább évente egyszer bemegy a városba. De minden reggel elkezdett mélázni azon, hogy hol rontotta el az életét, s annyira belegabalyodott a válasz nem találásába, hogy hiába

jöttek az esték, múltak a vasárnapok, pörögtek az évek, ő soha nem tudott sem a férje ruháin túladni, sem az étkészletet kiegészíteni,

sem a templomba menni, sem a városba járni. A falu alsó utcájában állandó lakosnak csak ő maradt és a szomszédasszony a vénlegény fiával. 

A kapu nélküli porta asszonya révülten meredt a gerendáról lecsüngő légyragasztós szalagra. Legalább tíz nyarat megért az a ragasztó, a legyek is kiszáradtak s fekete porként mállottak szét róla. Az egyik nyaranta hazalátogató szomszédja mondta neki:

– Néni, maga úgy ideragadt a faluba, mint a legyek a ragasztóba. 

Ettől a mondattól úgy megdöbbent, hogy nem merte levenni a szegről a ragasztót s tűzbe vetni, bár tudta, hogy az lenne a helyes. 

Gyönyörűen támadt a hajnal, diadalmasan jött fel a nap, harmat borított be mindent, s bár kissé halkan, de odahallatszott a reggeli harangszó. 

– De jó volna váltani néhány szót a vén harangozóval! Az egész éjszakai merengés után minden tagja nyilalni kezdett, amint feltápászkodott az asztal mellől. Elindult. Aztán a kidőlni akaró kapuzábé mellett megállt. – Istenem, a vén harangozó már évek óta elhunyt.

Kiemelt kép: Shutterstock