Az ember mindenhez alkalmazkodik: a rákhoz is

Szeptember a gyermekrák elleni küzdelem hónapja. És bár nem szeretünk beszélni róla, rákos gyermekek vannak. Sokkal többen, mint azt gondolni szeretjük. A korai diagnózis pedig életet menthet.

2017. január eleje. Reggel hétre megyek edzeni. Utána posztolok egy fotót az Instagramra, hogy a jó napok így kezdődnek. Sejtésem sincs róla, hogy mennyire rossz nap is lesz ez. Talán még most, 2021. szeptemberében sem értem igazán…  Valamikor napközben felhív a férjem: rosszindulatú daganatra gyanakszanak a 16 éves fia lábszárában.

2017. márciusa. Először lépem át a gyermekonkológiai osztály kapuját. Egy kétéves forma kislány egy babakonyhával játszik. Egy tízéves kislányhoz a tanár jön, órát tart, amit majd az iskola is elismer. Marci épp kemót kap, állványon húzza magával a gépet, amelyik adagolja.

Pitty-pitty-pitty. Egy életre belém ivódik a hang. 

2017. áprilisa. Befekszem kísérőként egy hétre az osztályra. Felvételkor a saját nevem írom, a főnővér durván kijavít, hogy cseréljem a gyerekére. Nem tudtam. Azt sem, hogy honnan kell elvennem a nyomtatványt, amelyre fel kell vezetni, hogy mennyi folyadékot fogyaszt, és mennyi vizelet távozik. Hamar megszokom a rendet. Az ember ilyen, mindenhez alkalmazkodik. A végén nem csodálkozom már a féléves babán sem, aki ugyanúgy kapja a kemót, mint Marci.

2017. májusa – 2020. májusa. Telik az idő, jönnek jobb és rosszabb napok. A Ewing szarkóma szakértőjévé válok. Citopénia, MR, adjuváns kemó, neoadjuváns kemó, kemó port, áttétek, Doxorubicin, Vincristine, Cyclophosphamide, Ifosfamide, Etoposide… Aztán lassan már nem is tudom követni.

Használ, nincs daganat, visszajött a daganat… Önkéntes egyetemisták, ajándékozó alapítványok, utazások. Leírhatatlan hullámvasút. 

És ez csak az én szemszögem. Folyamatosan kérdezem magam azóta is, mit érezhet közben Marci, akit 16 évesen diagnosztizálnak, és két hónap híján 20 éves koráig küzd és harcol, szó szerint az utolsó lélegzetvételéig. Vagy mit érezhet egy páréves kisgyerek, aki bár játékok között van, és a felnőttek mindent megtesznek azért, hogy otthonosan érezze magát, mégiscsak kórházban, gépek, kezelések és beavatkozások között tölti a napjait? Aki még nem érti, de érzi, hogy baj van. Mit érezhet akkor, amikor egyre romlik az állapota? Amikor a felnőttek is nehezen találják a szavakat arra, hogy elfogytak az onkológiai megoldások? Amikor csak a fájdalom marad, a szenvedés, amikor már nem működik a test, hiába akar élni a lélek. Egyszerűen cserben hagyja… És közben hallom az adagoló hangját. Pitty-pitty-pitty.

Számomra Marci. Másnak Barni, Fruzsina, Lara… Nevek, akikkel találkoznak különféle közösségi oldalakon adománygyűjtések kapcsán. 
Hirdetés

Marci és mi a szerencsétlenség közben szerencsés helyzetben voltunk, Magyarországon nem jelent problémát a pótolandó vér, az önkormányzat állja az útiköltség nagy részét, ha más helységben kell kezelni a beteg gyermeket, a hosszas kórházi kezelés idejére alapítványok biztosítanak szállást, és még sorolhatnám. Romániában a családok a helyzet tragédiája mellett anyagi vonalon is küzdenek a túlélésért. Kegyetlen. Ez is.

Szeptember a gyermekrák elleni küzdelem hónapja. És bár nem akarunk róla beszélni, rákos gyermekek vannak. Sokkal többen, mint azt gondolni szeretjük. A korai diagnózis pedig életet menthet. Soha semmilyen apró, látszólag ok nélküli fájdalom mellett ne menjünk el egy-két hétnél tovább! Azon múlhat minden. Ha pedig van a környezetünkben olyan gyermek és család, aki ezzel küzd, tanács helyett szeressük őket. Egy finom kávé vagy egy friss péksüti az ajtóra akasztva többet ér minden tanácsnál.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Ne kelljen olyan dolgokat cipelnie, amelyekről nem tehet