Az idegösszeomlás határán, de végre nyaralni indulunk

Nyaralni készülünk, mert ugye, megjött a nyár. Ez csak így természetes. Bár ez persze idén messze nem annyira egyértelmű, lehetne akár ősz is, az időjárást tekintve. Esett a tavaly is, nem igaz, hogy nem, de az idén bármennyire ügyesek vagyunk, egyszerűen lehetetlen belőni egy olyan hetet, hogy ne legyen ilyen meg olyan figyelmeztetés.

Szerencsére, nem a lefoglalós – szállodás nyaralások, inkább az  amolyan kempinges – szabad idő- és térválasztású nyaralások kedvelői vagyunk. Tudod, ahol kevés az ember, nem feszengünk egymás mellett, a pokróc környéke is az enyém lehet, és méterekre elkalandozhatnak a gyerekek, anélkül, hogy hideglelésem lenne attól, hogy eltűntek. 

Megér egy misét amúgy ez az egymás torkában zajló nyaralás is, de biztosan ti is már legalább egyszer életetekben ezen fortyogtatok. Elképzelhető az is, hogy már nem tudnám felvenni a szállodás ritmust. Úgy mozognék az épületben, mint egy hajnalban keringő zombi, cél- és testtudat nélkül. Jobb az mindenkinek, ha kempingben töltöm a kikapcsolódás napjait, ahol ritkán mutatkoznak emberek. Már ha ez végül sikerre vihető egyáltalán. 

Minden esetre, a naptár jelezte, hogy idén is elérkezett az az időszak, amikor a fiúk már naponta kétszer is a tengerparti teendőket tervezik. Nem lehet ezt semmiképpen figyelmen kívül hagyni. Általában erre az időszakra én már képtelen vagyok gondolkodni, szellemileg és testileg ki vagyok zsigerelve, arra sem emlékszem, amit két órája leírtam a noteszbe. Melyikbe?… Az autózás szintén kérdés, mert abszolút rizikós például a hőségben a vezetés. De a gyermekkel hátul, nappali vezetés is. Ugyanennyire, az éjszakai, reflexek nélkül zajló vezetés is. Minden évben egy újabb módszert tesztelünk. 

Évekkel korábban örököltem némi pénzt, abból vettem sátrat, matracot, hálózsákot, és mindennemű kempingfelszerelést, azóta ezekkel nyaralunk. A készlet nyilván bővült az évek során, és az egyetlen szerencse az, hogy a gyermekek már kevesebb tárgyat igényelnek egy hétre lebontva, így a bővülő, a kényelmet szolgáló eszközök beférnek a csomagtartóba.

Ó, de az a csomagtartó! Hát, abba jó legó- és jógatechnikával szinte mindent be lehet fértetni. Idén még a három kilós kutyakaját is beszuszakoltuk valahogy. Ezért a teljesítményért ugyan három teljes kipakolásra és újralegózásra volt szükség, de persze mindent meg lehet oldani. És megéri, naná!

Míg a fiaim kisebbek voltak, évente kétszer leutaztunk a tengerpartra, onnan egyből a hegyekbe, és még szovátai tó körüli sétákat is tettünk orvosi ajánlásra. Nem is volt ellenemre a tengerezés, mi amolyan „vizes” emberek vagyunk, vidrák. A fiúk most pólóznak, bár az eltelt időszakban nem mindig sikerült ezt vízben megoldani. Lejár ez is, persze.

A vakáció érkeztével a fiúk minden évben felteszik a „tengerre mikor megyünk”-lemezt. Ezt visszük, vagy a másikat? Vigyük a halászhálót vagy hagyjuk inkább itthon? Másnapig ezen jól elgondolkodnak (van idejük ezen elmerengeni – uramatyám, mikor volt nekem egy teljes napom a halászháló szükségességéről elmélázni?). 

Az időfelfogásunk az, ami módósult idén, nem tudtuk megállapítani azt sem, hogy mikortól számíthatjuk a vakáció vagy akár a nyár kezdetét – szóval némiképp rozsdásodó fogaskerekekkel fogtunk neki a tervezésnek. 
Hirdetés

Mondanám, hogy nekifogtam a nyaralást megtervezni, de ez erős túlzás lenne. Ugyanis az utolsó napig, az indulás időpontjáig én folyamatosan dolgoztam. Reggel héttől sürgős periratot írtam, kilenctől ellenőriztem az éjjel befejezett fordítást, majd a rádióba vonultam be. A tavalyi listát sikerült megtalálni – és ez külön öröm ebben a felfordulásban. A költözéssel minden valahol van, az egyetlen szabad kérdés az, hogy hol van az a valahol? Mindenünk még zsákokban vagy dobozokban. (A házépítés-beköltözés történetét itt, itt, itt és itt olvashatjátok – szerk. megj.)

De jegyezd meg, hogy ha egyszer egy nyaralós listát jól megírtál, tedd el biztos helyre, mert kis változókkal minden évben elővehető! Mostanában elég jól alkalmazom már a sporlós gondolkodás gyakorlatát, egyidőben ezzel persze feladtam a tökéletesség igényét. De jó mozdulattal húzom a vállam, és a fő mondatom is ezzel egyidőben magától bekapcsol: „Nem tudom, majd kiderül. Keresd ott…” 

Őrület egyébként, még segítséggel is: a gyermek áll a lépcsőn, és üvölti, hogy akarja hozni a nagy plüssöt is, nem elég a kicsi. A másik mindenben megbotlik, kétszer abban, ami a földön ki van terítve. Persze, a ruhahalmokat is emiatt többször újra kell hajtogatni, anyám szája már habzik. Én még bírom, vagy már mindegy, bírom ezt is. A halászháló fontossága ismét előkerül, a szúnyogháló sehol, és a műanyag tányérokat sem láttam már rég – ezek szerint még „valahol” vannak. A labda és a pénztárca, a pótkulcs fontossága: ki és hova küldi a pótkulcsot, ha képes lennék elfelejteni, hova tettem. Azt az eszement hangulatot nem kívánom felidézni, minden évben úgyis belekerülünk. A székeket már kivitted? Jajj, ne, azt hozd vissza, lámpát tettél be? Elemet is keress. Hol tartjuk? Nem tartjuk sehol, egy árva szekrényünk nincsen… Lecsuktuk végre a csomagtartót, indulunk!

A fenti jelenetek nagy valószínűséggel nálatok is jellemzőek. Minden szülőnek varázspálcával erős idegrendszert osztanék csak, a többit valahogy mindenki kitermeli.

Kiemelt kép: Shutterstock