Amikor házat épít a nő...

„Egy ideje már szinte így élek, nagy és kidolgozott tervek nélkül, inkább egy-egy álom vagy homályos jövőkép hajt, de minden elképzelhető és előre látható akadályt felülmúl egy ház építése.” Ezt a bűvös mondatot az érti csak igazán, aki már belevágott a saját háza megteremtésébe. Azaz átélte már a házépítés kálváriáját. Egy otthonteremtés minden szépségébe, röhögni való buktatójába avat be sorozatában Zillmann Zsuzsi jogász, az egyedülálló édesanya.

Hogyantovább
2020. január 07., 08:25
Zillmann Zsuzsa

Ezen néha én is elröhögöm magam. Hogy mennyire naiv vagyok, és mennyire fel tudom magamban pörgetni a vágyat, az álmot, addig a szintig, amikor már cselekedni is képes vagyok. Persze ez a tizedmásodpercek töredéke alatt zajlik: megálmodom, nem is: inkább vizionálom, elképzelem, persze nem részletesen – és már cselekszem is. Általában menni szokott. Menet közben csodálatos módon sikerül jól választani, tudod, ezekre a mikrodöntésekre gondolok. Pont, mint egy videójátékban: elindulsz egy úton, némi sebességed is van, és mész előre. Mindenféle megoldandó feladattal és kikerülendő akadállyal találkozol, ezeket nyilván nem ismered előre, de ott helyben meg kell oldani.

Képtelenség és badarság is lenne tervezni, mert nem látod, mi a következő lépés. Nem azért nem, mert nem lenne minden épület esetében egy jól felvázolható rendszer, hanem mert annyira bennfentesként kezelik a folyamatot a szakemberek, és számukra minden annyira egyértelmű, hogy nem osztják meg a külsősökkel. Meg azért sem, mert ezekben a szakmákban nemhogy összehangoltság nincsen, de teljességgel hiányzik a résztvevőkből a stratégiai gondolkodás. Vagy a gondolkodás maga, de talán ne sértegessünk senkit…

És ebben a felállásban te, a megrendelő naná, hogy külsős vagy, és egyedül te gondolkozol, de mindent nem tudsz te sem lefedni.

Mindenféle eszement szakmáid vannak, de mennyi, kedvesem, a harminc centi? Hát nem ennyi? Mekkora ajtót szeretne? Hova tesszük a kapcsolót? Hát persze, hogy szigetelni is kell, nem jó vasat vett, kedvesem, na mindegy… Kevés pénzből kicsi házat? Maga megőrült, az embernek terek kellenek?! Hasonló vitáim mindennap akadnak most már több mint másfél éve – szerencsére elég konok vagyok, mert én végigviszem, amit kigondoltam! Szóval röhögnöm kell, ha arra gondolok, rávettem magam, hogy belevágjak egy olyan folyamatba, amire olyan sok házasság, kapcsolat és család ment már rá. Ezzel nyilván csak azt szeretném aláhúzni, hogy persze tudtam én, hogy ez nem az a tánciskola-kategória, de én tutira nem fogok belebukni.

Mondjuk, nem is volna család, ami rámehetne… A fiúk ugyan most kevesebb figyelmet kapnak, de eddig mindig ott voltam nekik, és a ház sem csak az enyém! Mert egyedül építek/építtetek, a két gyerek mellett, a nyári vakáció végeérhetetlen napjai mellett, a két, néha három munkakör mellett – és csodák csodája, még csak kábé kétszer omlottam össze úgy igazán. (A gyerekek idén sok táborban voltak.)

De röhögnek rajtam azok is, akik erről tudomást szereznek. Nem nyíltan, bár azért látszik a tekintetükben, hogy ez a nő olyan félőrült, ugye. Épeszű nő ilyenekkel nem foglalkozik, szépen meghúzza magát valahol, ha szerencséje van, ismét jól férjhez megy, és akkor majd Ő, a férfi ellátja ezeket a feladatokat.

„Életem legkeményebb vizsgája zajlik..."

Addig is, míg szembejönne egy jó házasság, szinte naponta újraszámolom a várható költségeket, hogy honnan tudnék lefaragni, és miből nem szeretnék, mi az, ami igazán fontos nekem, hogy jó legyen, hogy szép legyen, és mi az, ami teljesen mindegy, hogy milyen. Én azért nőből vagyok mégis, nem igazán vonz például a szerkezet. Jobban foglalkoztat, hogy a bejárati ajtó ne köszönjön vissza minden második házból, hogy az ablaktábla milyen színű, hogy milyen mozdulatsort tudok kényelmesen a konyhában elvégezni, vagy hogyan lehet éjszaka úgy kimenni a csapig, hogy nem ütközöl sehol semmibe, és mennyire bosszantó, hogy nem lehet kapni diszkrét padlónak valót. Olyat, ami nem nyomja az orrodba, hogy látod, én vagyok a padló, hanem csak szépen belesimul a létünkbe, kiszolgál és örvendeztet.

Minden jel szerint életem legkeményebb vizsgája zajlik jelenleg, és elég nagy a tét, ehhez mérten a bukás lehetősége is. A tét ugyanis az, hogy a következő ötven évben minden reggel, amikor kibotorkálok a konyhába, nekimegyek-e vagy sem a falnak, oszlopnak vagy valami kitüremkedő falrésznek.

Holott kifejezetten azt kértem a tervezőtől, hogy teljesen légvonalas házat gondoljunk ki, amiben csukott szemmel is könnyedén végighaladhatok.

Miért is nem vettem konténerházat? – kérdem én. Szinte két éve ebben a térben „élek”, és képzeletben már számtalanszor nekimentem némelyik falnak. A konténerrel rövid lett volna a folyamat, eddig már rég nem fizetnénk lakbért, és nem öntöttünk volna a földbe egy egész háztömbnyi betont! A konténer nem igényes, de használható, szigetelhető, és ha megunod, nem életed pénze és munkája került a falakba. Mert ami épül nálunk, az sem egy igényes épület, és még csak nem is az elképzeléseimet követi. Nem követ semmilyen rendezőelvet. Én még kicsit veszekszem azért a kőművessel, szerelővel, szigetelővel, az ablakossal, az ásógépessel, a vízművekkel, a gázművekkel és a többi. Majd szépen mindent elmesélek!

Fotó: Shutterstock