Az Örök tél és a Gulág

„Szeretem magát, s remélem, hogy nem halok bele” – mondja Rajmund (Csányi Sándor) Irénnek (Gera Marina) az Örök tél című filmben. Holott: csak az élte túl, aki komolyan vette a szabályokat, s a szerelem nem tartozott az életmentő szabályok közé a Gulágban. 90 éve, hogy megalakult a Gulág, és nagyon sokáig nem derült ki, hogy mi is zajlott a munkatáborokban. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin áprilisi számában jelent meg.)

A szovjet munkatáborok kegyetlen világát mutatja be a 2017-ben készült magyar történelmi filmdráma, az Örök tél, Szász Attila és Köbli Norbert filmje.

1930. április 15-én hozták létre a szovjet munkatáborok intézményét, ahol néhány évtized alatt több millió ember vesztette életét, köztük körülbelül 300 000 magyar. Papp Annamária történész, újságíróval boncolgatjuk a film világát.

– Mennyire fedi a film a Gulág hétköznapi valóságát? 

– Teljes mértékben. A filmben ugyanazokat a borzalmakat látjuk, mint amelyek a szovjet lágerrendszert, a Gulágot és a Gupvit jellemezték – előbbi a politikailag elítéltek, utóbbi a hadifoglyok és civil internáltak lágerrendszere volt. Elszakításuk a szeretteiktől, a marhavagonokban megtett sok ezer kilométeres út, a kényszermunkatelepeken uralkodó szörnyű körülmények, a túlélésért folytatott ádáz küzdelem, a hideg barakkok, a kemény priccsek, a silány koszt, a megfelelő ruha és higiénia hiánya, a téli mínusz 40–50 Celsius-fokok, a vérhas- és tífuszjárványok, a verések, a rengeteg halott, nos, ezek mind-mind igazak voltak. Az életnek ott és akkor nulla értéke volt. Elképzelhetjük, hogy az adott körülmények között a nőknek hatványozottan nehezebb volt a helyzete… Mindaz, amit akkor és ott Irén, Rajmond és sorstársaik átéltek, maga volt a pokol.

– A film alapján, amikor vitték az embereket a munkatáborba, nem tudták pontosan, hova kerülnek…

Hirdetés

– Az elhurcoltaknak fogalmuk sem volt semmiről. Amikor 1944 októberében Kolozsvárról és Tordáról a szovjet hatóságok a román csendőrség közreműködésével razziaszerűen összefogdosták a magyar férfiakat, azt mondták nekik, hogy „egy kis munkára”, azaz „málenkij robotra” viszik őket, vagy igazolványt adnak nekik. Székelyföldön és a Partiumban a román csendőrség gyűjtötte össze az embereket. Szerencsétleneknek fogalmuk sem volt arról, hogy hol kötnek ki, és mi lesz velük.

– Működött az, hogy ha valaki talpraesett volt, és talált rá módot, akkor könnyebben túlélt a Gulágban? (A filmben cigarettákat készítettek, az volt a „valuta”.)

– A film ezt is nagyon jól érzékelteti. Sokszor egy morzsányi kenyér, a szemétre kidobott krumplihéj, vagy fagyott káposztalapi életet menthetett. A mahorka, a dohány valóban valutának bizonyult. Volt olyan fogoly, aki halott társa markából vette ki a féltve szorongatott darabka kenyeret, vagy levette róla a ruháját. Többen elmondták, nem tudják, hogy voltak képesek bizonyos helyzetekben így cselekedni, de az ottani és akkori körülmények között valamit tenni kellett, ha az ember túl akarta élni a földi poklot.