Bécsi buli

Csipogott az élet körülöttem. Először csak nagyon távolról hallottam a hangokat, a fény a szemembe is csak lassan és messziről jött vissza. A fejemet még nem, a szemem vittem körbe. Szemben a fotocellás ajtón ki-be járkált susogó papucsban a fehér köpenyes személyzet.

Műtétek után az intenzíven köt ki mindenki, minél nagyobb a műtét, annál több ideig. Én sok ideig voltam altatásban, miközben késsel vágtak, össze-vissza foltoztak, szervizeltek, majd szépen visszaöltöttek. A testem még szendergő állapotban van, koncentrálnom kell, hogy érezzem, megvan-e mindenem. A lábaimat megmozgatom, felül a testem múmiajelmezbe van bugyolálva, azt nem mozgatom, nem merem.

Észreveszik, hogy ébren vagyok. Egy fiatalember susog hozzám (itt mindenki így jár, tisztára, mint a szellemek), és a monitoromra néz, rájövök, hogy én is csipogok, jó reggelt kíván. Rögtön kérdem, hogy hol a buli, mert most már felébredtem, jelmezem is van, indulhatok.

Ó, hát ha partizni akarok, akkor biztosan találok magamnak valót, elvégre Bécsben vagyunk. De mégis, milyen típusúra vágyom? – kérdi.

– Hát, olyan táncolósra, és valami koktélt is innék közben. Tudsz ajánlani valamit?

– Sajnos nem vagyok bulis ember, így hétköznap pedig nem tudom, hogy mi van a városban. 

– Értem, de szomjas vagyok nagyon. Tudsz koktélt adni?

Akkor már több mint egy napja nem ettem-ittam semmit, és iszonyatosan szomjas voltam.  

– Ja! Persze! – döbben rá a srác, hogy itt mi most olyan metaforikusan beszélünk. A felszabadult beszélgetés hangjára a kollégája, aki kicsit idősebb, de még mindig fiatal srác, susog közelebb.

– Citromos pálcikát tudok ajánlani, ezzel a szádat tudod ecsetelni, vizet még nem szabad innod.

És hoz egy csomag szájecsetelő pálcikát, abból annyival kenegetem a kiszáradt számat, amennyivel szeretném.

Igazi nagyélet, citromos limonádé ízű! Ha fájt valamim, akkor csak enyhe sóhajt kellett kiengednem a számon, máris ott termett bármelyik srác, és morfiumot adott.
Hirdetés

Ekkor tudtam, hogy van még pár percem, miközben tudok értelmeset beszélgetni velük – mi a neve, mit szeret csinálni, szép a tetkója, nekem is van, megmutatom a csuklóm –, aztán hirtelen tör rám az álom, bealszom.

– Dóra, tiszta vér a nyakad, máris hozok valamit, megmosom – mondja a fiatalabbik, és egy tiszta szagú vizes frottírkendővel jön vissza. Látom, hogy a nyakamat nézi, miközben erős kézzel dörzsöli le az alvadt vért a bőrömről, én meg nézem az arcát, és tudom, hogy igazából ő is az arcomat nézné. Nem engedheti meg magának, én meg mindent megengedhetek magamnak. Frissen műtött páciens vagyok, aki épp túlélt, és semmi kedvem nincs kiskanállal enni az életet, ha már naggyal is lehet.

Az idősebb, tetovált srác is rám-rám nézett, sajnálta, hogy ő nem talál rajtam semmi törölgetnivalót, de ott volt, éreztem a folyamatos jelenlétét.

– Dóra, meddig maradsz Bécsben? – kérdezi egyszer csak.

– Csak amíg a kórházban vagyok – mondom, és azzal jön is a betegszállító, hogy felvigyen az osztályra.

– Szia. 

– Szia.

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2020. márciusi lapszámában jelent meg.