Csodásan működik

Sokan kérdezik tőlem, hogy miben nyilvánul meg a különbség, ha egy gyerek felekezeti iskolába jár vagy világiba. Én már több mint 15 éve felekezeti iskolában dolgozom, és mindig nagy bajban vagyok, ha pár mondatba kell sűrítenem a tapasztalatokat. Az hiszem, az értékekben van a különbség. S abban, hogy van-e hit, hit Istenben. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)

Most magunkra tekintek, magamra s a családomra, hogy ez hol oltódott belém, és vajon belenevelhető-e a gyerekbe, vagy már eredendően ott van, csak engedni kell növekedni, virágozni.

Nem vagyunk vallásos család, nem hallottam szülői prédikációkat, csak egy-két kinyilatkoztatásra emlékszem például nagyapám szájából, aki templomi gondnok volt, és szívén viselte az évszázados múltú székelyderzsi vártemplom megóvását, de olyan cifrán tudott ám káromkodni dühében, hogy jegyzetelni lehetett volna. Ő mondta nekem, hogy:

Fiam, a hited, ha van, a cselekedeteidben kell megnyilvánuljon, nem a „prédikációidban”. Nagyanyám tanított imádkozni, pedig nem járt templomba, de a feltétel nélküli szeretetet ő példázta. Szóval ez nálunk egy latens evidencia volt, nem beszéltünk róla, nem ragoztuk.

Az első élményem, amikor ez elemi erővel megnyilvánult, akkor volt, mikor 9 évesen egy életmentő műtét után a kórház intenzív osztályán ébredtem – ezen az éjszakán, 1989-ben, a forradalom hevében a székelyudvarhelyi rendőrség épületét felgyújták. A kórterem sötétjét a közelben felcsapó lángok világították meg, mellettem egy haldokló vívta haláltusáját. Kislányként, egyedül a pokolban.

Amikor a sebészetre kerültem és anyumat megláttam, egy dolgot kértem: nannyótól az imádságos könyvet hozza be. Egy dolgot tudtam hihetetlenül élesen és egyértelműen: megkérni Istent, hogy vigyen ki engem innen. Pár nap volt karácsonyig, megmondták nekem, hogy csak akkor engednek ki, ha lemegy a lázam. Nem volt sok időm. A lázat reggel 6-kor mérték, napokig nem változott, sírtam. Ismét kértem anyut, aki egy józan, erős asszony, hozzon be nekem három dolgot: egy felhúzható csergőórát, lázmérőt és Paracetamolt. A mai napig nem tudom hogyan tudtam minderre rávenni, de úgy teljesítette a kérésemet, mint egy megigézett. Hozta. A következő napokban felhúztam az órát hajnali 5-re, megmértem a hőmérsékletem, lázam volt, bevettem a lázcsillapítót, lement. Megismételtem ezt három napon át és kiengedtek karácsony napján. Az akcióm veszélyét szüleim tudták és vállalták. Istent hívtam, ruhájába kapaszkodtam, én, a síró kisgyerek. Tudtam, hogy gyógyulni csak otthon tudok, és ő ezzel egyetért. Otthon már nem lázasodtam többet.

Sokszor feltettem a kérdést: vajon ez az erős Isten-bizonyosság belém nevelt, vagy már eredendően ott szunnyadt. Ma már tudom, hogy ott volt mindig,
Hirdetés

a fenti élethelyzet csak aktiválta, de számított az a szelíd, nem erőltetett nevelés is, ami körülölelt.

Amikor iskolában áhítaton vagy órák előtt imádkozunk, akkor az valójában egy lehetőség diákjainknak, hogy kapcsolódjanak lényük magvához, személyesen megszólítsák Istent, és ha befele figyelnek, alkalom arra, hogy meghallják, amit válaszol. Biztos vagyok benne, hogy lelkileg gazdagabb, teljesebb élet lehetőségét adja, ami nem lehet kötelező, csupán egy lehetőség.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: