Pedagógus barátaim is hasonlóan éreznek. Gyermekeket tanítunk, kicsiket, nagyokat, akikkel a személyes találkozás, a közvetlenség nagyon fontos, igénylik a tanító néni segítő kezeit az írástanulásnál, a bátorító, vigasztaló ölelését, a tanár egyéni, közvetlen útbaigazítását. Ezt a gép előtt ülve, egy képkocka magányába zárva nem kapják meg. Nemcsak információt zúdítunk a gyerek nyakába, hanem figyelmet, empátiát, törődést, egyéni odafigyelést tanítunk. Még nem is említettem a közösség, az osztálytársak formáló erejét, azokat az élményeket, amelyeket csak közösségben lehet elsajátítani: hogyan lehet barátkozni, vagy megvédeni magad, kicselezni a tanárt, szervezni együtt egy osztálylógást vagy a gólyabált. Ezt online nem tudják megtenni.
Őszintén, legeslegjobban az elemistákat féltem, hogy online iskolába kényszerülnek.
Ebben a szenzitív időszakban, amikor előkészítősként először ismerkedik az iskolával, nagyon nem mindegy, hogy a képernyőn a TV Maci helyett a tanító néni fog-e bejelentkezni,
vagy amikor el kell sajátítsák az írás, olvasás, számolás készségeit, akkor a tanító néni fogja-e majd a kezét, segít-e neki százszor is elmagyarázni az átlépéses számolást vagy helyesen ejteni a pâine-t. Nem, ezt a fáradt szülő, aki hazaesik 5-kor a munkahelyéről, nem fogja megtenni. Márpedig, ha ezek a készségek nem tudnak kellőképpen megszilárdulni, akkor a tanulási nehézséggel küzdő gyerekek száma rohamosan megugrik.
Az online tanácsadással, terápiával kapcsolatosan még erősebb volt az ellenállásom. Eleinte nyitottságot erőltetve magamra tettem a dolgom, sokszor éreztem, hogy nem az igazi, de több, mint a semmi. Olyan természetellenesen rideg és idegen számomra, amikor egy monitort figyelve hallgatom a kliens legfájóbb traumáját, ő is egy képkockában, én is egy másikban próbálunk az akadozó internet ellenére kapcsolódni. Nem szoktam amúgy sem ölbe venni a klienseimet, nem ez hiányzott, hanem az a személyes tér, amiben ketten vagyunk, lát engem minden gesztusommal, arcrezdülésemmel, én is látom őt teljes valójában, és nyújthatom neki a zsebkendőt.
Sokszor hallottuk és halljuk, hogy bele kell rázódni ebbe az online világba, mert ez lesz a jövő, nyitni kell, haladni a korszellemmel, aki ellenáll az menekül, hárít, alulmarad.
Vajon hol van az a határ, ami még a rugalmasságunkról szól, amikor újrakeretezzük a szokatlan élményeinket és fejlesztőnek, értelmesnek éljük meg az újat? És hol kezdődik az önhazugság, amikor elhitetjük magunkkal, hogy átvenni kell, idomulni, befogadni, de közben a lelkünk mélyén érezzük, hogy valami fájóan hiányzik ebből az újból, valami, ami eddig örömünk volt, az itt elveszett.
Rájöttem: az öröm után kell menni, egymás kezét fogva.
Cikkünk a Nőileg magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
