„Két nagy család élt a szép Veronába, /Ez lesz a szín, utunk ide vezet.”
– így kezdődik a világ legismertebb szerelmi története. Shakespeare ide, a tündéri észak-olaszországi városba helyezte el Rómeó és Júlia történetét. Az 1597-ben megjelent műnek régi itáliai legenda képezi az alapját, Shakespeare előtt már többen próbálkoztak a megírásával, kevés sikerrel. Az angol költő viszont halhatatlanná tette a két szerelmes történetét és vele együtt Veronát is. Veronát, ahol soha nem éltek Montague-k és Capuletek, legfennebb Montecchie és Cappelletti nevű családok valamikor a késő középkorban.
Hogy volt-e viszály közöttük? Nem elképzelhetetlen, hiszen kereskedőcsaládok, méghozzá gazdag kereskedőcsaládok lakták a várost, közöttük pedig nem volt ritka a rivalizálás, amely nemegyszer végződött párbajjal a város hídjain.
Hejj, William, gondoltad volna?
Min múlik egy város hírneve? Pont úgy rímelne az is, hogy „Két nagy család élt a szép Velencében”, Shakespeare mégis Veronát választotta, bár állítólag soha nem járt ott. Miközben a város utcáit róttuk férjemmel, azon kacarásztunk, hogy: „Hejj, William, gondoltad volna?” Valószínűleg igen, bár az számára is csak merész álom lehetett, hogy több mint négyszáz évvel később is évente turisták százezrei zarándokolnak oda csak azért, hogy láthassák a legendás szerelem színhelyét, a kézzelfogható „emlékeket”, nevesül Júlia házát, Júlia sírját vagy Rómeó házát, amely kevésbé népszerű.
Júlia háza erkéllyel
Már a költő életében az egyik legismertebb, legtöbbet játszott színműve volt a Rómeó és Júlia. A veronaiak pedig imádták, hogy városuk képezi a dráma színhelyét. Csakhogy nem tudtak felmutatni (még akkor) semmiféle tárgyi emléket.
Sebaj, ha nem volt Capulet család, találtak egy via Cappello (Kalap utca) nevű utcát a belvárosban, abban pedig egy 13. századi épületet a 23-as szám alatt. Olaszos lazasággal odaintettek: legyen ez Júlia háza.
Júlia háza
Mondom, hogy a legkevésbé sem volt kedvünk elmenni a légből kapott épületet megnézni, főleg, hogy feltételeztük: túlzsúfolt lesz, tele giccsel és nedves szemű (reménytelen) szerelmesekkel. Aztán úgy jártunk, mint a legtöbb városban, ahol csak „valamit” akartunk megnézni, hogy végül mindent láttunk. Verona két látványosságát, az ókori Arénát és a Piazza delle Erbe nevű teret egy szűk sétálóutca köti össze, amely majdnem nyílegyenesen a veronaiak által Júlia házának nevezett épülethez vezet. Így hát (kicsit sarkítva) behunyt szemmel kellett volna közlekednünk, hogy elkerüljük. Nem hunytuk be a szemünket, s egye fene, besétáltunk a via Cappellóra.
Rögtön a sarok után feltűnik a tömeg egy bizonyos ház előtt. Igen szép középkori épület, szépséges kapubejárattal, belső udvarral. Arra számítottunk, hogy már a bejáratnál sorba kell állni s fizetni. Az udvarra azonban ingyen lehet bemenni, csak akkor fizetsz, ha a házat belülről is szeretnéd látni.
Meglepően kevesen voltak, szerencsénk volt, mint egész olaszországi utunk során, azzal, hogy február van, off szezon a turizmusban. Besétáltunk hát, s elképedtünk.
Szép és gusztustalan
Egyszerre. Szép azért, hogy egy gyönyörűen rekonstruált középkori belső udvarra érkezünk, folyondárral (ami most elég száraz volt) és 13. századra emlékeztető ablakokkal, még a híres erkély is illeszkedik az összképbe. A baj csak az, hogy mindez hazugság. Az épület tényleg középkori. Viszont távolról sem így nézett ki. Lakóházként, majd a múlt század elején állítólag lóistállóként üzemelt. Ronda, sáros udvarú, omló vakolatú házként számolnak be róla az akkori utazók. Húsz évvel később műhelyek működtek benne, az ablakokon rozsdás vasrácsok.
Júlia
Aztán képzeljétek, jött egy magyar! – George Cukor 1936-ban rendezett egy Rómeó és Júlia filmet (négy kategóriában jelölték Oscarra), s Veronában is bemutatták. No, kezdtek jönni a turisták. A városháza pedig kezdte fogni a fejét, hogy ejnye, ezek mit látnak… Nekiestek, bontottak mindent, s tettek rá új díszítést. 1939 és 1941 között elkészült Júlia háza úgy, ahogy ma látjuk. Szépnek.
Van az udvarban egy Júlia-szobor. 1972-ben került oda, s elég furcsa szegény, mert melle s karja fényes, a többi része patinás.
Az a legenda járja, hogy ha megsimogatod a jobb mellét, teljesül a szerelmi kívánságod. A turisták a biztonság kedvéért a balt is simogatják.
Körülnéztünk, nem lepett meg a piros lakatok százai vagy ezrei által borított rácsos fal, az azonban igen, hogy fura pöttyöket láttunk mindenhol, ahol nem voltak lakatok. Közelebb mentünk a falhoz, aztán hátra is hőköltünk nyomban.
Használt rágógumik ezrei fedik a falakat. Ezekkel valószínűleg neveket tartalmazó cetliket rögzítettek eredetileg a falra, később azonban önálló életet kezdtek élni, s a szerelmesek direkt a gumira írják fel nevük kezdőbetűit.
Az erkély
„Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?” – a Shakespeare-színmű szerint itt hangzott el a mára már a világirodalom egyik legismertebb verssorának számító idézet. Az erkély azonban nem volt ott abban az időben, amikor a dráma cselekménye zajlik. Semmiféle erkély nem volt ott. Sokkal később, a turisták miatt építették azt is. Azért szép. A házat belülről is felújították, belépő ellenében megnézhető, s az erkélyre is ki lehet állni.
Még a bugyi is szívecskés Júlia közelében
A ház udvarán is lehet lakatot s mindenféle piros és giccses szuvenírt vásárolni, de a via Cappellón szinte kizárólag ilyesmit árulnak. A közelben levő fehérneműboltban is szívecskés harisnyát kapni. (Lehet, csak a Valentin-nap miatt).
