Annak ellenére, hogy alig kezdődött el a színházi évad, Czikó Julianna csíkszeredai színésznő mögött mozgalmas időszak áll: miután nyáron átvette a Városmajori Színházi Szemle legjobb női főszerepért járó díját, most újra játssza Izabellát a Bányavakságban, ugyanakkor fellépett a Gyergyószentmiklóson rendezett Nemzetiségi Színházi Kollokviumon is. A szerepek, előadások és városok közötti kavalkádban csíptem el egy kávéra, hogy gratuláljak az elismeréshez, és azért is, hogy „megismerjem” az Édes Anna utáni Julcsit.
– Néhány hete játszottátok a Bányavakságot Marosvásárhelyen. Hány éve is annak, hogy elkezdtétek?
– Negyedik éve játsszuk, ha jól számolom. A mesteri képzés első éve előtti nyáron kezdtünk neki, tehát ez már a negyedik év. Nagyon szeretek visszamenni abba hangulatba, összeszoktunk a többiekkel, szívesen találkozunk, és négy év alatt összeállt az én szerepem is: el tudok helyezkedni benne, már tudom, hogy mikor, milyen érzések vannak bennem, milyen tempóban, milyen ritmusban kell mozognom Izabellaként.
– Nagyon fiatalon választottak be ebbe a produkcióba, amelyben alapvetően tapasztalt színészek játszanak. Ez hogy történt?
– Annak, hogy fiatalon kerültem a mély vízbe, volt előnye, de volt hátránya is. A hátrányok inkább az alkotás folyamatában derültek ki. Idősebb színészek, lazább játékmód, improvizácó... Mindennek volt egy kis megfelelési kényszer-szaga, úgy éreztem, fel kell zárkóznom: főiskolásként kerültem be egy olyan produkcióba, amit megelőzött egy testvére, a Bányavirág. Eleinte kicsit görcsös voltam, ahhoz, hogy később igazán lazán tudjak dolgozni. Ezek lettek később az előnyök. Megismertem önmagam: a bejáratott szint után jött egy következő, egy nehezebb, amit akkor nem tudtam belátni, nem tudtam, abban mi, hogyan fog alakulni. Erősödtem kitartásban, kezdtem megszaglászni az alázatot is, megéreztem, hogy nemcsak alkotunk és okosak, vagányak vagyunk, hanem el kell dőlnie, hogy mihez képest kell Julcsi legyek, mihez képest kell hitelesnek maradni és alkotni.
– A következő szint mindig kihívást jelent. Mondhatjuk, hogy egy következő kihívás volt Édes Annát játszani?
– Igen, az Édes Anna a jelenlegi társulatom (Csíki Játékszín) második évadának első darabja volt. Ugyancsak ismeretlen rendező. Nem tudtam, ki az. Kellett találkoznunk, meg kellett találnunk a közös hangot – ez volt a kihívás egyik része. Aztán meg kellett ismerkedni mélyebben Kosztolányival, ez volt a második lépés. A harmadik nehézségi pont pedig az volt, hogy miután megismerkedtem a témával, el kellett kezdenem előásni magamból Annát. Tudtam, hogy nehéz lelki stációkon kell keresztülmennem, ami nagyon sok munkát és koncentrációt követel majd tőlem.
– A legjobb női főszerepért járó díjat kaptad érte nyáron, Magyarországon. Hogy lehet kezelni egy ilyen elismerést? Túl korai, vagy időben jött, megérdemelt, vagy nem tulajdonítasz túl nagy jelentőséget neki?
– Az ember életében jönnek kisebb, nagyobb elismerések annak kapcsán, amit csinál, ami történt vele, amit adott a környezetének, és az mindig akkor kell jöjjön, amikor annak ott van az ideje. Abban a formában, azzal az intenzitással kapod, ahogy kell, amit ért az a darab, az az alkotás, amit csináltál. Így tudok én egyensúlyt tartani magamban, hogy felteszem a kérdést: az elismerés és az időzítés fedi-e egymást. Ha fedi időben, térben az elismerés a munkádat, és azt érzed, hogy tudsz továbblépni és lendületet kapsz, mert jó úton jársz, akkor az sikerélmény, amivel lehet dolgozni tovább.
– Játszottál más főszerepeket is. Többet jelentett neked Édes Anna, az ő karaktere?
– Azt hiszem, az Édes Annáról elmondhatom – ha még élek 10–20 év múlva is –, hogy az egyik legnagyobb feladatom, az egyik legnagyobb kalandom volt. Egy nagyon dús érzelmi stációkon keresztül vezető megtisztulásos folyamat volt: kutatás, kaland az agyamban, lelkemben, kaland Kosztolányi világában, az akkori történelmi helyzetben, és ugyanakkor kaland a társulatomon belül. Így tudtam megismerkedni azoknak az embereknek, a partnereimnek a színpadi lényével, akikkel dolgoztam. Az operetten belül megtapasztaltam belőlük ilyen-olyan dolgokat, de mélyebben az Édes Annában mutatkoztak meg. Nekem ezt jelentette az Édes Anna: erős elmélyülés, magamba fordulás volt.
– Mennyire rombol egy kritika?
– Egy negatív hangvételű kritika, egy szigorúbb megítélés mindig a legjobb a színész számára. Szerintem az kell legyen a támpont, azt kell leghamarabb elolvasni, befogadni, értelmezni. Legalábbis ez az én véleményem, tapasztalatom. Abból tanulsz a legtöbbet, arra kell a legnyitottabbnak lenni. A dicsérő kritikát is jó elolvasni, felfogni, jó helyre elfiókozni a fejedben, a lelkedben, és annak függvényében továbbmenni, de mindig a szigorú kritika a jó támpont.
– Mi a következő feladat, a következő kihívás a színházi életedben?
– Izgatottan várom a következő munkáimat, amelyek ebben az évadban előttem állnak. Azok is kihívások. Annak tükrében, hogy megvan ez a díj, ez egy útkeresés lesz: hogyan fogok működni önmagamban. Milyen új dolgokat fogok tudni felfedezni magamban ehhez képest? Mert ez lejárt, ennek vége, és következik egy új szakasz ennek árnyékában. Átmódosulva. Ebben fellazulok, belegörcsölök, ötletesebb leszek, vagy sem, most ezt próbálom figyelgetni magamban. Kíváncsi vagyok, mit hoz magával ez az új színházi lét.
Fotók: Mihály László
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. novemberi lapszámában jelent meg.
