Fiatal írónővel beszélgetek egy hangulatos teraszon. Regénye visszhangos sikert hozott számára a tavaszi kolozsvári könyvhéten. A hölgy ennek ellenére végtelenül szerény, sikerét is részben szerkesztőjének, kiadójának tulajdonítja. Elgondolkodtató meglátásai vannak életválságokról, inspiráló hatásokról, alkotói folyamatról. Ahogy hallgatom megfontolt gondolatmeneteit, el is felejtem, amit mindjárt a találkozásunkkor mondott: hogy még csak most felvételizik kilencedik osztályba. Tizenöt éves.
Lupescu Kata 11 évesen már rövidebb történeteket, novellákat írt. Kalózlány. A végső kezdet című ifjúsági kalandregénye is ilyen novellának indult, de aztán – ahogy ő maga meséli – szereplői önálló életre keltek, és történetükből regénysorozat lett. Igen, regénysorozat: az olvasók ugyan egyelőre csak az első, EXIT kiadó által megjelentetett kötetet tarthatják kezükben, de az írónő már elkészült a következő három résszel, és jelenleg az ötödik köteten dolgozik. Kis szünetet tart éppen, hogy készüljön a nyolcadikosok képességvizsgájára. Nem mintha nagy izgalmak elé nézne, hisz kitűnő tanuló.
– Milyen szakra felvételizel?
– Bár humán beállítottságú vagyok, a Báthoryban szeretnék maradni (a kolozsvári Báthory István Gimnázium – szerk. megj.), ezért a matek-infót választom. Mindenképpen a Báthoryba járnék tovább, a barátaim is oda mennek.
– Mi inspirál egy hatodikos lányt, hogy regényírásba fogjon?
– Azt hiszem, mindenki azért alkot, mert meg akar változtatni valamit. Tudod, milyen az iskola: van egy periódus, amikor úgy érzed, hogy kiközösítettek, te vagy a fekete bárány, hogy összeomlik az egész életed. Én akkor kezdtem el írni, amikor ez a holtpont bekövetkezett.
– Miért választottad a fantasy műfajt?
– Mert olyasmiről akartam írni, ami a valóságban nem történhet meg. A valóságban például soha nem találkozhatnék egy sellővel. Az írás viszont kaput nyit számomra mindazon dolgok felé, amikre a való életben nincs lehetőség.
– Az osztálytársaid tudták, mivel foglalkozol?
– Nem. Csak a legjobb barátnőm tudta, neki olvastam fel részleteket a regényből, és szerettem, hogy kritikus volt, éles meglátásai voltak.
– Regényed főhősnőjét Charlotte-nak hívják. Ennél sokkal többet nem is árulok el róla, mert szeretném, ha az olvasóink maguk fedeznék fel ezt az izgalmas történetet. Annyit viszont árulj el: Charlotte hasonlít rád?
– Charlotte sokkal többet átélt, mint én, és tíz évvel idősebb a regény kezdetén, mint amekkora én voltam, amikor elkezdtem írni. Bizonyos szinten ő a példaképem. A sorozat végére nagyon erős ember lesz, aki nagyon jól ismeri önmagát. Amit csodálok benne: ő nagyon hamar rájön, ha rossz döntést hozott, és azonnal képes felmérni a saját határait. Én nem vagyok ilyen, nekem évekbe telik, amíg rájövök, hogy mit miért tettem. Charlotte nagyon jó emberismerő, én néha félreismerem az embereket. Viszont vannak tulajdonságai, amiket elítélek.
– Például?
– Nagyon nyers. És azt hiszem, meg kéne tudnia bocsátani, még akkor is, ha ez nehéz. Nem kell annyi büszkeség, mint amennyi benne van.
– Úgy beszélsz róla, mintha önálló életet élne. Sok szerző állítja, hogy így jár a szereplőivel.
– Az első perctől önálló életet éltek a szereplőim, nem nagyon volt beleszólásom, hogy mi történik velük. Én csak leírtam. És azért is folytattam a regényt, mert a szereplőknek még volt dolguk egymással, a történet nincs még lezárva. És ha valamit elkezdtem, azt be is kell fejezni.
– Ha jól tudom, eredetileg csak egy példányban akartátok kinyomtatni a szöveget édesanyád számára, de Nagy Péter, az EXIT kiadó igazgatója azt mondta: ezt meg kell jelentetni. Milyen érzés volt?
– Nagyon jó, de meg sem közelíti azt az érzést, amikor leütöttem az utolsó betűt a számítógépen, és azt mondtam: befejeztem életem első regényét. Az az érzés... leírhatatlan. Szerintem mindenki bele tudna szeretni.
– Megváltozott a viszony az iskolatársaiddal, amióta megjelent a regényed?
– Nem mondanám, de nagyon sokat köszönhetek az osztályomnak. Az íráshoz intenzív érzésekre van szükség, nem feltétlenül pozitívakra, hanem intenzívekre. Ezt az osztályom megadta nekem, és ezért hálás vagyok.
– Kapsz visszajelzéseket az olvasóktól?
– A Facebookon néhányan írtak, hogy tetszik a könyv, az iskolában többen ismernek, de tudod, minden csoda három napig tart. Én azt hiszem, minden ember eljut oda, hogy ő lesz az élete közepén, és megtalálja az útját.
Szerintem számomra most jött el ez a pillanat. Különben nem vagyok nagy facebookozó, ilyen szempontból kicsit kilógok a sorból: nem töltök órákat sminkeléssel, szelfizéssel, és nem festem pinkre a hajam. Szabadidőmben általában írok, utána meg már túl fáradt vagyok a szelfizéshez.
– Sokan kérdik tőled, hogy mi leszel, ha nagy leszel?
– Nem annyira...
– Mi leszel, ha nagy leszel?
– Azt hiszem, mindenki egy élő legenda szeretne lenni, ha felnő.
Fotó: Angyalosi Bea
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
