„Nőként egyedül utazni?” Ennek a mondatnak már a hangsúlyától is megváltozhat a jelentése. Lehet kíváncsi kérdés, aggódó figyelmeztetés, hitetlenkedés vagy burkolt dorgálás. Néha még felkiáltójel is kerül a végére. Pedig amikor valaki először készül egymaga útnak indulni, a bizonytalanság sokszor nem is abból fakad, hogy nő. Hanem abból, hogy egyedül kell eligazodnia a jegyfoglalások, a szálláskeresés, a repülőtéri transzferek és az ismeretlen utcák világában. Ha lekési a buszt, nincs mellette senki, aki közben megkeresi a következő járatot. Ha eltéved, nem lehet átadni másnak a telefont azzal, hogy „nézd meg inkább te”.
Talán ezért van az is, hogy sokan csak valamilyen nagyobb életesemény – szakítás, válás, veszteség vagy újrakezdés – után szánják rá magukat. Az El Camino és a hasonló utak mögött sem mindig sportteljesítmény vagy kalandvágy áll: olykor egyszerűbb egy olyan úton elindulni egyedül, amelyhez eleve hozzátartozik a lelki megújulás ígérete.
Pedig az első szólóút lehet jóval kisebb is. Nem kell mindjárt hónapokra Dél-Amerikába menni vagy egyedül végigstoppolni Ázsiát: lehet egy háromnapos városnézés Rómában, egy koncert Budapesten vagy egy konferencia után megtoldott hétvége. Az önállóságot nem kilométerben mérik.
Én sem azért utaztam sokat egyedül, mert ne lenne kivel mennem. A férjemmel és édesanyámmal is gyakran indulunk útnak. Az élet azonban konferenciákat, filmfesztiválokat, szakmai eseményeket hozott, én pedig időnként hozzátettem ezekhez még egy-két napot, hogy ne csak egy előadótermet vagy vetítőtermet lássak az adott országból. Így lett ismerős Cannes, néhány angliai város, és így alakult ki lassan az a magabiztosság is, amely aztán a közös utazásokon sem tűnik el.
Elindul, és felfedezi Marrákes piacát. Ez nem valamiféle magasabb rendű tudás. Az egyedül utazó nem bátrabb, érdekesebb vagy szabadabb annál, aki szívesebben indul útnak a párjával vagy a barátaival. Ráadásul nem mindenki szeret egyedül enni, egyedül rácsodálkozni valamire, vagy úgy hazatérni egy különleges napról, hogy nincs kinek azonnal elmesélnie. A szólóutazás nem kötelező önismereti feladat, egyszerűen egy lehetőség, amelyet kár lenne pusztán félelemből kizárni.
Bármennyi tapasztalatot gyűjt valaki, előbb-utóbb kerülhet olyan helyzetbe, amelyben hirtelen nagyon is számítani kezd, hogy nő. Ezt nem érdemes elhallgatni vagy a megfelelő önbizalom hiányának tulajdonítani.
Vannak nők, akik Afganisztánban stoppolnak, Srí Lankán vadkempingeznek vagy fél évig járják Dél-Amerikát. Ők is beszámolnak olyan pillanatokról, amikor hátranéznek a válluk fölött, megváltoztatják az útvonalukat, vagy egyszerűen megérzik, hogy valami nincs rendben.
A kockázatokat azonban nem lehet egyszerűen vallásokhoz, kontinensekhez vagy kultúrákhoz kötni, kellemetlen vagy veszélyes helyzet érhet egy nőt muzulmán és keresztény közegben, Afrikában és Európában, egy párizsi mellékutcában és a saját városában is. Ugyanígy segítőkész emberrel is bárhol találkozhatunk.
Egyik éjjel Nizzában, egy későn érkező repülőjárat után, hajnali kettő körül foglaltam el a szállásomat. Éhes voltam, ezért elsétáltam az állomás környékének talán egyetlen még nyitva tartó kebabosához. A rendelésre az utcán kellett várni, ahol egy részeg román férfitársaság kezdett egyre közelebbről és egyre kellemetlenebbül kommentálni. Azt sem tudták, hogy értem, amit mondanak. Már azon gondolkodtam, hogy felfedjem-e a nyelvtudásomat, és románul küldjem el őket melegebb éghajlatra, amikor kijött az arab kebabos, és franciául megkérdezte, zavarnak-e az urak.
Végül csak addig várt az ajtóban, amíg látta, hogy biztonságosan eltávolodom.
Minden szerep megfordult abban a jelenetben ahhoz képest, amit az előítéleteink alapján talán várnánk. Nekem azóta is ez jut eszembe, amikor valaki egész országokról és népekről próbálja megmondani a tutit, hogy na, ott vannak „veszélyesek a férfiak”.
Egyedül utazva idővel kialakul valamiféle belső érzékelő, ami nem tévedhetetlen, de érdemes figyelni rá. Ha egy utca, egy jármű vagy egy ember miatt rossz érzésünk támad, nem kell udvariasságból maradnunk. Átülhetünk máshová, bemehetünk egy üzletbe, felhívhatunk valakit, vagy kérhetünk segítséget.
Egyszer Dél-Franciaországban lekéstem az utolsó buszt, amely a körülbelül tíz kilométerre lévő szállásomhoz vitt volna éjjel három óra magaslatában, és mivel nem akartam ötven-hatvan eurót taxira költeni, találtam egy másik buszjáratot, amely végállomástól elvileg csak egy kilométert kellett volna gyalogolnom. A környéket ismertem – legalábbis ezt gondoltam, így a terv jónak tűnt, de a buszról leszállva a Google Maps egy teljesen sötét, raktárépületekkel teli zónán vezetett volna keresztül.
Az ilyen döntés nem gyávaság és nem kudarc. Az egyedül utazás egyik kevésbé emlegetett oldala éppen az, hogy nőként olykor több előkészületet, több kompromisszumot és akár több pénzt is kíván. Lehet, hogy inkább a központi, de drágább szállást választjuk, taxit hívunk egy sötét útszakasz helyett, nem a legolcsóbb éjszakai járattal érkezünk. Jó, ha van egy kisebb vésztartalékunk éppen azokra a helyzetekre, amikor a biztonságosabb döntés pénzbe kerül.
Sokan a szálláson kezdenek aggódni: vajon biztonságos lehet-e egy többágyas, esetleg koedukált hostelszoba? Több tucat ilyen helyen aludtam már, és általában még csak nem is láttam rendesen a szobatársaimat: volt, aki egész este a laptopját nézte, mások kora reggel várost nézni indultak, egy különös fiú pedig körülbelül tíz könyvet cipelt magával.
A hostel természetesen nem automatikusan biztonságos, ahogy a saját szállodai szoba sem az. Sokszor fontosabb a környék, a korábbi vendégek értékelése, a recepció elérhetősége, a zárható csomagtároló és az, hogy este hogyan lehet hazajutni.
Aki pedig nem szeretne koedukált szobában aludni, ma már sok helyen választhat kizárólag nőknek fenntartott hálótermet. És egyébként ez a fajta szállás gyakran támasz a magányos utazóknak, az előterekben, közös helyiségekben szuper társaságok tudnak kialakulni 18-tól hetven éves korig.
A szakavatottak szerint az első szólóútnál érdemes nappali érkezést tervezni. Egészen más érzés világosban megtalálni a szállást, felmérni a környéket és kipróbálni a bejárati kódot, mint éjfélkor, lemerülő telefonnal kezdeni ugyanezt.
Utazás előtt hasznos utánanézni a helyi öltözködési szabályoknak és kulturális elvárásoknak. Nem azért, mert egy nő ruhája felelőssé tehető azért, ha zaklatják. A zaklatásért mindig az felel, aki elköveti. A helyi szokások ismerete inkább gyakorlati kérdés. Egy vallási helyszínre eleve nem indul az ember fedetlen vállal, miniszoknyában, bizonyos országokban pedig egy visszafogottabb ruha kevesebb kéretlen figyelmet vonhat magára. Ugyanakkor
Szerintem a legtöbb nő az oda se nézek, úgy teszek, mintha nem is hallottam volna, magabiztosan megyek tovább módszert választja, de személy szerint olyan nőt is ismerek, aki egy „kocsist” megszégyenítő stílusban, valami számomra ismeretlen zsargont használva szokott visszaszólni, de nem agresszívan, hanem a kiskosztümös stílusa ellenére, szálára vett cigikről és olcsó felesekről beszélve, s rendszerint tátott szájjal hagyja a beszólogató munkásokat. Persze ezeket a helyzeteket is érdemes körültekintéssel kezelni, mert
Van, ahol a pincér természetesen megjegyzi, hogy szép a vendég szeme, és nincs mögötte több egy barátságos bóknál. A MeToo óta kicsit elfelejtette a világ egy része, hogy nem minden kedves szó zaklatás, de érdemes felkészülni arra, hogy míg az északi országok távolságtartó emberei tuti nem mondanak hasonlót, a mediterrán térségben ez szinte mindennapos. Ezek egyébként a mosolyt csalnak a nő arcára típusú bókok, az ember érzi, hogy csak kedves szavak. De ha valami kellemetlen, nem kell mosolyognunk csak azért, hogy udvariasak maradjunk.
Repülővel utazva az önvédelmi spray-k szállítása problémás lehet, és a birtoklásukra is országonként eltérő szabályok vonatkoznak. A leghasznosabb biztonsági eszköz ezért sokszor egy feltöltött telefon – lehetőleg külső akkumulátorral és működő mobilinternettel.
Nem kell egész nap jelentéseket küldeni, de egy rövid „megérkeztem” vagy „este tízig visszaérek” sokat jelenthet. Alkalmazásból rendelt autónál megoszthatjuk az útvonalat és az autó adatait is. Az Európai Unióban a 112 ingyenesen hívható segélyhívó; távolabbi országokba utazva pedig indulás előtt érdemes elmenteni a helyi segélyhívót és a román külképviselet elérhetőségét is.
Ha valaki követni látszik, jó megoldás lehet bemenni egy forgalmas helyre, megszólítani a személyzetet, vagy felhívni valakit. Ha pedig tömegközlekedési eszközön valaki hozzánk dörgölőzik, titokban fényképez vagy nem hagy békén, merjünk arrébb állni és hangosan szólni.
A stoppolás ennél kockázatosabb terület. Ha valaki mégis ezt választja, ne csak a rendszámot és az autó típusát küldje el egy ismerősének, hanem lehetőleg a sofőr számára is legyen világos, hogy más tudja, kivel és merre utazik. Aki viszont nem érzi ezt biztonságosnak, annak semmit nem kell bizonyítania azzal, hogy beül egy idegen mellé.
Számomra mindig érdekes megtapasztalni, hogyan változik a környezet viszonyulása attól függően, hogy egyedül, a párommal vagy az édesanyámmal utazok. Édesanyámmal Törökországtól Vietnamon át Peruig sokszor különös figyelmességet tapasztaltunk: amikor kiderült, hogy anya és lánya vagyunk, idegenek mesélni kezdtek a saját édesanyjukról, segítettek, vigyáztak ránk.
Egy férj vagy barát jelenléte sem jelent automatikus védelmet. A zsebtolvaj ugyanúgy célpontnak látja a hátizsákos párt, a tisztességtelen taxis pedig két embertől is megpróbálhat több pénzt elkérni. Többen utazva is történhetnek kellemetlenségek – legfeljebb nem egyedül kell megoldani őket.
Ha valaki holnap vesz egy repülőjegyet három napra Rómába, Berlinbe vagy Londonba, jó eséllyel semmilyen rendkívüli helyzetbe nem kerül. Ha viszont sokat utazik, a nagy számok törvénye alapján lesz lekésett busz, kellemetlen utastárs, rosszul megválasztott utca és olyan pillanat is, amikor segítséget kell kérnie. De ugyanezek itthon is megtörténhetnek. A különbség inkább az, hogy idegen helyen nincs meg a megszokott háttér, ezért minden bizonytalanság nagyobbnak látszik. A cél nem az, hogy soha ne féljünk, inkább azt érdemes megtanulni, mikor hallgassunk rá, és mikor mondhatjuk neki azt, hogy rendben, értelek, de ettől még elindulok.
Nem kell ehhez önfelfedező útra menni a világ végére, és nem kell bebizonyítanunk, hogy senkire nincs szükségünk. Elég felismerni, hogy ha úgy hozza az élet, egyedül is boldogulunk. És egy idő után talán az is kiderül, hogy nőként egyedül utazni nem valamiféle különleges hőstett. Csak utazás – egy kevés plusz tervezéssel, némi körültekintéssel és nagyon sok olyan élménnyel, amelyért érdemes volt elindulni.
korábban írtuk
Iskolai egyenruha: mit old meg valójában?
Romániában ma nem kötelező minden diák számára az iskolai egyenruha, ám ez hamarosan változhat. Egyforma öltözék, kevesebb társadalmi különbség és erősebb közösség – vagy éppen az önkifejezés korlátozása? Mit nyerhetnek, és mit veszíthetnek vele a diákok?
