Az általánosságban elmondható, hogy az utazás jó önismereti gyakorlat tud lenni – akár egyedül, párral, családdal vagy barátokkal utazik az ember, hisz a mindennapoktól eltérő élethelyzet, amikor alkalmazkodni, dönteni kell. Az emberek szeretik arról faggatni a magányosan (is) utazót: hogy mer egyedül elindulni. Pedig egyedül utazni nem is olyan nehéz: önbizalom kell hozzá, egy falatnyi bátorság. A többi meg kialakul útközben – de erre később még visszatérek.
Egyedül vagy társaságban?
Ha egyedül indulsz, te döntöd el, hogy múzeumot nézel vagy fociarénát, hogy McDonald’s-os kaját eszel vagy a Michelin-csillagos vendéglőt választod, hogy a Vezúvra túrázol vagy a Tirén tenger partján sütteted a hasad. És nem csak ennyi. Ha rossz utcába tértél be, te nézted el, ha útbaigazítást kell kérni, csak te lehetsz a kérdező, ha kicsit lepukkantabb a szállás, mint ahogy képzelted, az a te sarad.
Ha valakivel vagy, mindez nem ilyen egyszerű. Néha mindenki elnéz valamit a Google-térképen, otthon felejt valamit, összezavarodik a busz menetrendekkel, foglal egy szállást egy hajnalig nyitva tartó bulizóhely felett. És igen, ideális esetben nem lesz belőle vita, de néha lesz. Vagy csak egy kisebb morgolódás, esetleg önhibáztatást. Párban, családdal, barátokkal utazni döntések sora, amiket ideális esetben könnyű szívvel hozunk meg és nem úgy, hogy jó na,
vagy, hogy jó na, nézzük meg azt a múzeumot, ha ennyire fontos neked. Persze, az élet, a mindennapok ugyanígy döntések sora és kompromisszumkészség kérdése, csak utazás alatt minden kicsit gyorsabb, kicsit felfokozottabb.
Egy perc van a vonat indulásáig. Felpattanunk annak reményében, hogy ebben az országban lehet az ellenőrtől jegyet venni mindenféle büntetés nélkül vagy várunk három órát a következőre? Megvesszük a repjegyet ma vagy várunk hátha még lesz olcsóbb? Bevállaljuk az olcsó szállást, aminek nincs még értékelése vagy legyen a sokkal drágább, jó értékelésű?
Egy társas utazáshoz is kell a bátorság. Meg kell nyitottság, hajlandóság együtt gondolkodni, munkát megosztani. Kell bizalom is, néha türelem is, és nem árt, ha az ember kommunikál a társával (társaival). És ezekkel együtt is olyan tud lenni, mint egy terápia – nem hiába utaznak a Survivor típusú valóság showbak is távoli helyekre vagy találták ki az Ázsia Express jellegű műsorokat: együtt átélni a repülőgép lekésését, szembesülni azzal, hogy egy szállás nem létezik, átélni egy zsebtolvajlást vagy egy pár napig tartó ételmérgezést, kapcsolaterősítő tud lenni. (Vagy épp az ellentéte.)
Egyedül utazni kicsit másképp terápia. Van, akinek már elindulni is sikerélmény, van, akinek idegen nyelven megszólalni az, van, akinek az, hogy tud térképet olvasni, másnak, hogy megmászik egy csúcsot.
Hogy én mit tanultam?
Türelmesnek lenni. Mexikóban akkor indulnak a collectivónak nevezett helyi mikrobuszok, ha megteltek. Lehet az 2 perc, de fél óra is. A vacsora sem érkezik gyorsabban, ha kopolom az asztal lábát, a múzeum előtti sor szem lesz rövidebb, ha szidom a sok hülye turistát (amilyen én is vagyok).
Tervezni. Egyre inkább. Tíz éve még lazán megjártam Párizs múzeumait úgy, hogy nem vettem előre jegyeket, ma már a legtöbb helyen kora reggel tábla fogad, hogy nem is érdemes sorba állni, mert aznapra minden jegy elkelt online.
Spontánnak lenni. Hiába minden tervezés, B- és C-tervek, úgyis beüthet valami váratlan.
Két hete voltam Berlinben, filmfesztiválra mentem. Memmingenbe repültem, ahonnan vonattal terveztem elérni a főváros, egyet váltanom is kellett. Ami nem jött össze késés és pályaudvari káosz miatt. Lekéstem a csatlakozást. Csodával határos módon a nem módosítható jegyemet a kedves Deutsche Bahn-os alkalmazott a két szép szememért áttette egy órával későbbre, így nagyjából a tervezett időben Berlinbe értem, ahol hétig lehetett kivenni a sajtóakkreditációt a fesztiválra, ám én hiába estem be 18.35-kor a sajtóközpontba, ott egy lélek sem volt. A takarító vállvonogatva mondta, hogy elmentek, nézik a vörös szőnyegen a sztárokat. Aznapról úsztak a tervezett filmnézésék. És még csak ezután jött a hátizsákomba öntött kávé – amit nem csavartam jól be. Szerencsére a ruháim többsége zacskóban volt, a laptop megúszta, de fél este így is mostam. Következő nap meg jött a helyi tömegközlekedési alkalmazottak sztrájkja – kellemes egy többmilliós városban. És így tovább. Persze minden jó, ha a vége jó alapon megoldódtak a dolgok, de volt pár a fene, uh, ne már pillanat. Ma már ezzel a pár szóval megoldom fél óra mérgelődés, egy óra idegeskedés, kiborulás helyett, az sem segítene.
Nyitottnak, elfogadónak lenni. Na jó, mindig az voltam,
Baliban a házigazdánk, akinek egy csodás, több házikóból álló szállása volt, elmesélte, hogy hát szeretne utazni, talán még pénze is lenne rá, de nem megy, mert ő minden nap kell áldozzon (virágokkal, apró ételekkel) az istenek előtt, az ajándékokat, áldozatokat ki kell tegye a háza elé. Ezzel mi történne, ha ő elutazna? A mi agyunkkal nagyon furcsa kifogás, de ma már nem értetlenkedem rajta. Ez egy más kultúra, és kész.
Kikapcsolni. Ez nekem nagyon nehéz. Elmenni nyaralni, félretenni a laptopot, nem válaszolni az e-mailekre. Döntés kérdése. De kikapcsolni úgy kell, hogy az csak a munkára, az otthonra vonatkozik, mert közben, főleg, ha egyedül utazik az ember, figyelmesnek kell lenni. Figyelni a táskádra, arra, hogy jó buszra ülj, hogy ne verjen át az árus. És itt jön egy másik nagy tanulság…
De ugyanez érvényes lehet a költésre – a kisbolti hidegfelvágott és sztárséf főztje között van olyan opció, hogy megkóstolom a helyi ételeket az olcsóbb helyeken. Érvényes ez a programokra is: aközött, hogy egy hétig reggel nyolctól este nyolcig napi 6 múzeumot nézek meg, és aközött, hogy fel sem állok a nyugágyból is van bőven átmenet.
És vannak a prózaibb tanulságok, a kisbetűsök, amiről nem szokás beszélni, de ha őszinte vagyok, azokat is utazások alatt tanultam meg: bárhol, bármilyen zajban, fényben aludni, bárhol pisilni (na jó, nem épp bárhol), akár hátizsákkal a hátamon, a legapróbb mosdóban átöltözni és hasonlók.
A „Mit ad az utazás?” kérdésre ennél kicsit nehezebb válaszolni. Élményeket, felejthetetlen pillanatokat. Közhelyesen hangzó válaszok, pedig ez az igazság.
Van, akinek a tengerbe lemenő nap látványa a maradandó, más életre szóló barátságokat köt egy hostelban történő sörözés nyomán, van, aki sír az Uffizi Galériában a Vénusz-születése előtt. Ki kell próbálni.
korábban írtuk
Villáminterjú Száva Enikővel: Nem bánom a döntéseim
Legtöbben a képernyőkről ismerhetik Száva Enikőt, mint a Duna TV, majd az M1 székelyföldi tudósítóját. Enikő azonban néhány éve merészen váltott szakmát és lakhelyet is, hisz Székelyudvarhelyről Temesvárra költözött.
