Ha hivatásos idegenvezető lennék, és Kolozsvár nevezetességei között kellene kalauzolnom vendégeimet, először nem a zajos belvárosba, a főtérre vagy a Szent Mihály-templomba vinném el őket, és nem is a festői, de melankolikus Házsongárdba. Nem. Első utunk a botanikus kertbe vezetne, és rászánnék egy fél napot. Hogy ennek a soha nem alvó, zajos, egzaltált nagyvárosnak a legkedvesebb, legcsöndesebb részével ismerkedjenek meg először, a pompás kerttel, 14 hektárnyi zöld nyugalomszigettel, amely minden héten más arcát mutatja, de mindig ugyanazt súgja: lassíts! Most ne rohanj sehova!
A kertbe a Majális (Republicii) utcáról lehet bemenni, felnőtteknek 10, gyerekeknek, diákoknak és nyugdíjasoknak 5 lejt kell fizetniük belépti díjként. Szombaton és vasárnaponként nagynak tűnhet a tömeg a főbejárat körül, de nem kell megijedni, beljebb sétálva hamar szétoszlanak a csoportok, 14 hektáron mindenkinek van hely, és mindig talál az ember egy félreeső sétányt, lugast, ahol nyugodtan élvezheti a természet csendjét.
Lapszámunk megjelenésekor már elvirágzik az a több mint 120-féle tulipán, amely színes szőnyege április–májusban különösen sok turistát vonz a kertbe. Viszont kezdődik a rózsák szezonja, ami látványában legalább olyan pompázatos, valóságos szín- és illatorgia fogadja a park belseje felé igyekvőket.
A tulipán- és rózsakertet követően ne lepődjünk meg, ha a gyerekek csatakiáltással előrerohannak, ugyanis innen az út a japánkertbe vezet, amely félkörív alakú kis hídjával, szimbolikus köveivel, ösvényeivel és az egészet körülölelő tavacskával, amely fölé cölöpökre épített teaház emelkedik – valóban meseországnak tűnik még nekünk, felnőtteknek is. Itt minden alkotóelem – kő, növény, víz, fa – elvont jelentést hordoz, ezek magyarázatát románul és japánul meg is találjuk a kert szélére kihelyezett táblán. Ha éppen szombat van, itt majdnem biztos fényképezkedő menyasszonyba-vőlegénybe botlunk.
A botanikus kert különben is ideális díszlet azok számára, akik szeretnék megörökíteni életük legfontosabb napjait, sokszor egy-egy teljes tizenkettedik osztállyal találjuk szembe magunkat, akik itt készítik a kicsengetési fotókat. A visszatérő látogatók megszokták, mosolyogva nyugtázzák, és megértően kitérnek, hogy ne zavarják a fényképezkedőket.
A japánkert piros kapuján kilépve többfelé ágazik az út, és annak, aki először jár itt, komoly vívódást okoz eldönteni, melyiken is induljon el: egyik csábítóbb, mint a másik. Megnyugtatásukra elárulom, hogy az utak egy idő után összefutnak, vagy a római kertben, vagy az üvegházaknál, vagy a kilátótoronynál találkoznak – de persze érdemes mindegyiken végigsétálni. Az arborétumot ráadásul festői patak szeli át, amely fölött hidak vezetnek, meredek kaptatók, eldugott kis ösvények és széles sétányok között válogathat a látogató, vérmérséklete és energiája szerint.
Több mint tízezer, a Föld minden részéről származó növényfajt gondoznak itt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem munkatársai. (Ezért ha gyerekkel megyünk, még a bejárat előtt el kell neki magyarázni, hogy itt egyetlen fűszálat vagy levélkét sem szabad letépni, a virágokról nem is beszélve.) A japánkertben Távol-Kelet, a római kertben a Mediterráneum, az üvegházakban a trópusok világába csöppenünk. A legforróbb, kerek alaprajzú, fűszeres illatokkal teli üvegház taván pedig ott pompázik sokunk kedvence, az amazonasi tündérrózsa. Tálcaszerű levele megbír egy gyereket, de sajnos tilos ezt kipróbálni.
Ha még bírja lábunk, feltétlenül másszunk fel a víztoronyba! Innen farkasszemet nézhetünk a fenyőfák tetejével. A toronytól nem messze áll az a százéves épület, amelyben – azt hiszem – mindenki lakni szeretne. Az arborétum kerítésén túlról szemlélve, főleg éjszakánként, elvarázsolt kastélynak tűnik a kert magas fái között. A botanikus kert gondozói laknak itt.
Miután megpihentünk a rózsalugasban, válasszunk más útvonalat a kapuhoz! Ennek a kertnek úgysem lehet első nekifutásból minden titkát felkutatni. De nem is kell: aki egyszer itt járt, mindent megtesz, hogy visszatérjen.
A fotók szerzőnk felvételei.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júniusi lapszámában jelent meg.
