Esti séta Édesotthon

Aki sokat jön-megy Erdély-szerte, tudja, Balavásárnál van egy útelágazás. Minden alkalommal, ahogy letérek ott balra, Székelyföld szíve felé, a pulzusom lelassul, a lelkem hazaér. Vagy inkább előrecsászkál. Ha magam ülök a volánnál, a koncentrációm pihenő üzemmódra vált. Ez az a pont, ahonnan – úgy hiszem – a testem behunyt szemmel is hazatalálna.

Név szerint, sorban tudom a falvak neveit és történetét, ezen a vidéken töltöttem gyermekkorom minden nyarát. Nem egyszer jártam II. Erzsébet erdőszentgyörgyi ükanyja, Rhédey Claudia sírjánál, fülledt augusztusi délutánokon a vízzel elárasztott bözödújfalusi templom tornya körül tanultam meg úszni, és azt, hogy mit jelent az etnikai és vallási tolerancia, a békés együttélés, az elfogadás. Tudom, hogy milyen a kibédi hagyma, mit érdemes rendelni a tulipános étteremben, s számtalanszor elmeséltem már, hogyan keletkezett Énlaka, Szolokma és Atyha. 

Számon tartom az útszéli orgonákat és a legszebb magnóliát, emlékszem az ecetfák októberére és tudom, milyen, ha a Kalondán angyalba öltöznek a januári fák. 

Tamási Áron szülőházához gyakran vittem jómagam is kíváncsi turistát, ismerem a legszebb székely kapukat, egymás után. Szinte minden kanyarban filmeztünk már, húsvéti zöldág-tevést vagy farsangbúcsúztatást, amott égetjük el Ilyést, a murokfarkú szalmabábut minden hamvazószerdán. Nyikómalomfalván „hírös” a búcsú, s máig lenyűgöz a húshagyókeddi bál. Ezen az útvonalon minden négyzetméter emléket idéz. 

A Szejke dombján aztán elém terül a város, harmincnyolc évem legfőbb szemtanúja, templomtornyai udvarhelyi hetykeséggel üdvözölnek, impozánsan integet a 427 éve alapított, egykori iskolám. 

Hálával telt szívverés a viszontlátás örömének szóvivője: egy dobbanás, hogy rendben megérkeztem, és még egy, amiért ez a hazám.  

Amíg nem volt, aki hazavárjon, a hosszú útról való hazaérés örömébe mindig vegyült némi sajgó nyomorúság. Épp ezért fogadtam be néhány éve a csúnyácska és szabálytalan, ördögfióka-szerű, mentett kutyám. Velkámdrinket ugyan nem tölt egy-egy utazásom után, de úgy örvend, ha hazaérek, ahogyan csak kutya tud örülni az emberének. Azonnal feledve a gazda nélkül töltött napok minden bánatát. Nincs harag és szemrehányás, csak kitörő boldogság.

Jelentős fesztiválsikerrel és 700 kilométerrel a hátunk mögött gurultunk befelé a városba, én és a kollégám. A szakmai dicsőség fényében még feldobottan sütkérezve, a jelentős díj frissen nyert örömével. Ekkor csörgött a telefonja. Na, hol jártok már? – kérdezte a család. Flekken legyen, szívem, vagy inkább rántott húst vacsoráznál? – tudakolta a feleség tovább. 

Kenyér nincs otthon, az egyetlen éjjel-nappali a város másik felében, étteremből 10 után már nem lehet rendelni – futtattam át a lehetőségeimet korgó lélekkel. 

Egyetlen családtagom pedig 120 kilométerre, egy kutyahotelben vár – hasított belém élesen, befordulva már az unásig ismert utcán. 

Hirdetés

A szőrös lakótárs nem ugrált kitörő örömmel, az olcsó bútorok nem kérdezték, hogy ment a filmfesztivál. A hűtő fájón kongott, mindent átjárt a hideg magárahagyottság. Kinyitottam egy „hazaértem-sört”, az év legnagyobb sikere után. Az első jeges korttyal belém nyilallt, miért is akartam annak idején kutyát. 

Így esett, hogy újra rágyújtottam, öt füstmentes, tiszta év után.

Kiemelt kép: Magyari Hunor

Készült a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. támogatásával.