Egyedülálló anya pénzügyei – Kell a nyugalomhoz, de elfogadható áron

Elég sokunknak napi gondja, hogy a pénzt megoldja, beossza, jusson elegendő, amire szükséges. Lehet egyáltalán annyit keresni, amennyi kell egy családnak, vagy marad mindig a havi újratervezés, amiből valami mindig kimarad?

A „nagy” büdzsének nálunk van egy füzet, ide a jelentősebb beruházások költségvetése kerül. Inkább csak kiadások oldallal. Aztán ott van a kencék költségvetése (a szerző kozmetikumok készítésével is foglalkozik – szerk. megj.), a számlák, kimutatások, táblázat, visszakövetési rendszer. És van még a mindennapi költségek nyomon követésére, melyhez az utóbbi időben egy telefonos alkalmazást használok, ide minden apróságot felvezetek. Így valamennyire visszakövethető, hogy mire költünk, előző hónapban mire kellett, s így hátha következőre sem felejtődik el. A minap a barátnőm egészen pontosan rátapintott a lényegre: 

nem az a gond, hogy esetleg keveset keresnék, hanem, hogy egyedül én keresek, és mindenkit ebből kell(ene) ellátni. 

Ahhoz, hogy haladni tudjunk, szükséges, hogy legalább két keresetnyi bevételt szerezzek, de egy személyként, egy főre jutó egységnyi idő alatt, két kíváncsi és nagy érdeklődésű fiú mellett. 

Nem egyszerű dolog, és igazán időigényes egy család pénzügyeit és adminisztratív rendszerét gondozni. S mióta még a házzal is bíbelődünk, néha azt érzem, mintha egy nagy kúriát és gazdaságot kellene elkönyveljek. Kiveszekedjem az árakat, próbáljam megakadályozni, hogy átverjenek. Nem mindig sikerül. Legutóbb is lehúztak elég becsületesen. Ami pedig ezekkel kapcsolatban leginkább zavar, hogy sokat dolgozom, ezért kevesebbet vagyok a gyerekekkel. 

A pénzzel kapcsolatban mindenki másként gondolkodik. 

Én takarékos vagyok, elég jól tudok kuporgatni, megfontoltan költök. Élcelődik is a család ezzel, de mit tehetnék, ha a szász vérvonalunk bennem sűrűsödött. 

Vásárolni nem szeretek, a shoppingolás is csak nagyon ritkán esik jól. Nézegetem azért eleget a szép ezüst ékszereket, ám ebből ritkán lesz vásárlás is... Ha végül megveszek valamit, az vagy nagyon régi vágyam, vagy nagyon szükség van rá. 

Volt olyan évünk is, amikor a lakbér kifizetése után, a nagy januári gázszámla annyit elvitt, hogy hónapokra felborította a  költségvetést. Mint a Hét krajcárban,  kerestem a zsebekben az elfelejtett ötlejeket, egylejeket, hogy be tudjak vásárolni a főzéshez. Hol sírtam, hol kacagtam, annyira hihetetlen volt. 

Ma már olyannak tűnik, mint egy régi szép emlék. Ebből jöttünk ki. Mi, a fiúkkal csapatot alkotva. 

Akkor megértették, hogy vannak dolgok, amire várni kell, és nem vásárolunk semmit hirtelen felindulásból. Hogy gyűjteni kell, ha valamire nagyon vágynak. Hogy ne követelőzzenek, mert van amikor nincs honnan. Mostanában már így érdeklődnek: „Anya, most szegények vagyunk, vagy jól állunk?” És a választól függően mondják, hogy mire vágynak. Aki ezek után azt mondja, hogy a pénz nem boldogít, hát nem nagyon volt hasonló felemelő élményekben része. 

Kérdés viszont, hogy a sok pénz mennyit ér? Mennyit adok magamból, a nyugalmamból, azokból a tevékenységekből, amelyek számomra fontosak, hogy cserébe pénzt gyűjthessek. 

A számlákat ki kell fizetni, az nem kérdés. Mivel már nem túl távoli, a nyugdíjbiztosítás is fontos lett, talán erre is érdemes félretenni. Az éves nyaralás, néhány kisebb vagy egy nagyobb sízés, kirándulások, háromhavonta egy kiadós kocsmázás. Könyvek, szakkönyvek. Egy jó cipő  – mindenkinek, minden évszakra. Sportszerek, autó fenntartása, iskolai évvége, évkezdés, szülinapok. Ezek mind a normalitáshoz kellene tartozzanak, de néha luxus kategóriába kerülnek. Édesanyám szokott beszállni a költségekbe, néha nagymamám, amikor gyorstőkére van szükség. 

Messze állunk attól a szinttől, amikor minden ruhámhoz másik órát társíthatok. Sőt, egy ideje még a táskáimba sem kell átpakolni – mert csak egy van, és ez bőven elég. A gyermekek előtti időszámításban ez is fontos tétel volt, ma már nem  tűnik annak. 

A családi történeteink közé tartozik a háborúk idejéből, hogy mind az apai, mind az anyai ágon a családi vagyon „elszivárgott”. 

Nagyapám vagyona a „közösben” tűnt el, és bankja sem lehetett már senkinek. Nagyanyámék udvarhelyi kőházából csupán egy bundára futotta. Amikor erről beszél, legyint egyet és kacag. És kacag akkor is, amikor arról mesél, hányszor mentek haza újabb zsák pengőért, mert amivel reggel elindultak a szülei, az délre már nem volt elég a kenyérre. Kacag, mert ennyi a pénz, ennyit is ér. Egyik nap van, másik nap nincs sehol. 

A pénz nem határozhat meg bennünket, nem ez az emberi érték. Nekem pénzből mindig legyen annyi, amennyi kell a nyugalomhoz, a jó alváshoz, de olyan áron, ami még elfogadható.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock