Lázadás
– Szomorú vagyok – sóhajtott a hegy aljában árválkodó fűz. Sosem tudom, honnan fúj a szél, az állandóan változó széljárás teljesen összegubancolja az ágaimat. Nem akarok így élni tovább, juszt is elmegyek! – hozta meg váratlanul a döntést, majd lelógó ágait varkocsba kötve határozott léptekkel elindult.
– Rettenetesen félek a holnaptól! – remegett a nyárfa. Egyik napról a másikra élek, nem bírom elviselni ezt a bizonytalanságot! Egy percig sem maradok itt többé! – és reszketeg léptekkel útra kelt.
– Állandóan le vagyok szarva – méltatlankodott a jegenye. Nagyon unom már ezt az állapotot! – majd lepallva magáról a csókaürüléket ő is elindult világgá.
– Elegem van abból, hogy az én makkjaimon mások híznak, ráadásul pont ezek az ocsmány disznók! – szólt a tölgy, és miután zsebre vágott néhány makkot, sértődötten elhagyta a domboldalt.
A keményfejű bükk nem nyilatkozott, kalapját megemelve indult lefele a hegyről, még hátraszólt a magányos fenyőnek: te maradsz?
– Én már rég elmentem volna, csak belém állt a köszvény, a lábaimba a reuma, de most már nem maradok tovább, előbb-utóbb úgyis kivágnának – búcsúzóul még intett a hegynek, aztán botladozva elindult lefelé az oldalról.
A hegy búsan nézett utánuk, szemeiből legördült néhány patakocska, majd hirtelen, teljesen váratlanul elindult a távolodó fák után…
Egy depressziós naplójából
Az önmagammal vívott háborúban pillanatnyilag vesztésre állok.
Valamikor, öntudatra ébredésemkor hadat üzentem magamnak. Hogy miért? Azóta sem tudom. Talán túl unalmas lett volna a béke. Ennek az értelmetlen háborúnak azonban soha nem lehetek győztese: hiszen, ha nyerek, magamat legyőzve, akkor is én kerülök ki vesztesen belőle. Nagy csatákat vívok. Néha kimerülnek tartalékaim,
néha úgy érzem, feladom. Aztán megújult erővel folytatom, önmagamat is meglepő változatos cseleket, sratégiákat bevetve
újabb és újabb területeket foglalok el magamtól.
Most egy időre talán fegyverszünetet kötök magammal.
Hol reklámozza magát a temetkezési vállalkozó?
A minap a Facebookon megosztotta valaki egy 1994-es szépségverseny felvételét. A díjkiosztón az egyik szépség különdíját egy temetkezési vállalat ajánlotta fel. Morbid, nem?
Olyan abszurd volt, amikor a 17 éves ifjú, szépséges, élettől duzzadó leányzó átvette a temetkezési vállalat által felajánlott különdíjat! Az nem derült ki, hogy virágra beváltható volt-e, vagy csak és kizárólag a temetési szertartás egyéb kellékeire és szolgáltatásaira vonatkozott, úgymint koporsó, szemfödél és egyéb úri huncutságok. Valahogy olybá tűnt ez az egész, mintha a vakok és gyengénlátók rendezvényén a Sasszem optika ajánlana fel különdíjat, vagy a gyerektelenek rendezvényét a Bölcső és bagoly gyerekágykészítő Kft. támogatná. Igaz, a Nyugdíjasok Klubja vagy Öregek Otthona rendezvényén is meglehetősen pejoratív és félreérthető lehetne a temetkezési vállalkozó felajánlása, netán valaki célzásnak vehetné.
Akkor hát hol reklámozza magát ez a szolgáltató? A mai versenyszférában jelen kell lennie. És egyvalami a halálnál is biztosabb: előbb-utóbb mindenki igénybe veszi a szolgáltatásait.
Hallgatom a híradásokban a romániai valóságot. De hiszen annyi remek lehetőség lenne ezen vállalkozások népszerűsítésére! Az egyik román városban a műtőasztalon műtét közben meggyulladt a beteg. Milyen megnyugtató lenne a műtő felett az alábbi reklámfelirat: Égi fény Temetkezési Vállalat. Forduljon hozzánk bizalommal! Esetleg a cigarettás dobozokon is ott díszeleghetne: Szívd és húzz! Temetkezési Vállalkozó. Vagy a kétes hírű szórakozóhelyek bejáratán ott állhatna: Nincs Esély! Vagy: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Esetleg: Nincs kecmec! Temetkezési Vállalkozó. A repülőterek bejáratán pedig az Utolsó Út Temetkezési Vállalkozó hirdethetné szolgáltatásait.
Szóval azért még lennének lehetőségek!
Sárkány asszonybőrben
Társaságban számomra addig ismeretlen hölgyet becéz a férje.
Sárki – hallom. Miután másodjára is Sárkit hallok, elkezdek erősen figyelni, hogy talán Sárit mond, csak én nem értettem jól. Az azonban továbbra sem világos, hogy Évát milyen logika alapján Sárizzák? Aztán, mikor harmadszor is elhangzik a Sárki, minden kétséget kizáróan k-val, győz a kíváncsiság és megkérdem:
– Ne haragudj, de sehogy sem értem, hogy miért szólít Sárkinak a férjed, mikor te Éva vagy?
– Ja? A sárkány becézése – mondja a világ legtermészetesebb hangján.
Én az elmúlt évek során sok kedves becézésnek voltam akarva-akaratlan is fültanúja a csibétől a mókuson, nyuszin, macin, bogáron, manón, tücskön keresztül a tündérrel bezárólag rengeteg állatkerti és meseszereplőt megismerhettem, na de
a sárkánnyal ilyen formában eddig még nem találkoztam. Nem tudom, milyen képet vághattam, mindenesetre a hölgy jónak látta még némi magyarázatot hozzáfűzni.
– Engem egyáltalán nem zavar. Már megszoktam.
Hát ízlések és pofonok! Mindenesetre engem csak egyszer becézne így a hites uram. Először s utoljára. Mert istenuccse tüzet okádnék!
Valamit tudhat a hölgy, amit én nem. Lehet, hogy tényleg asszonybőrbe bújt sárkány? Előfordulhat, hogy Ádám apánk oldalbordája mellett egy icike-picike sárkánycsont is be volt építve az asszonyba, aminek következtében az idők során szépen elsárkányosodik?
Úgy vélem, hogy minden nőben benne van ennek lehetősége, kérdés, hogy kiben mennyire fejlődik ki a sárkány. Tapasztalatom szerint a folyamat beindulása elsősorban a hosszú párkapcsolatokban következik be egy bizonyos idő után, s a gyutacs minden esetben – uram bocsá’ – a férj.
Mert egyetlen nő sem válik csak úgy, kedvtelésből, ok nélkül kedves, tündéri feleségből sárkánnyá. Kérdés, hogy tudatosul-e az asszonyban, hogy ő már sárkány?
Mert előfordulhat, hogy kis zöld gyíknak, esetleg foltos szalamandrának, legrosszabb esetben komodói varánusznak érzékeli magát, miközben már rég tizenkétfejű sárkány. Jó hír azonban, hogy az elsárkányosodási folyamat, ha vissza nem is fordítható, de mindenképp lassítható.
Éreztem én is néha, hogy itt-ott holmi fejkezdemények jelennek meg rajtam időnként. Tüzes lángot nem okádtam még, de forrón izzó parázsdarabok már hagyták el a számat. Többször is. Melinda vagyok. Háromfejű.
Kiemelt kép. Shutterstock
