Hányszor nézte ő is ugyanígy a magasban tovatűnő gépeket, mint valami elérhetetlen, megfejthetetlen, titokzatos rejtélyt! Ilyenkor mindig eltöprengett, hogy vajon honnan hová tart a gép? Kik ülhetnek rajta? Miért repülnek? Mit láthatnak onnan, fentről? Milyen érzés lehet több kilométerrel a föld felett? Sokáig nem ült repülőn. Valahogy úgy alakult az élete, hogy nem volt rá szüksége, nem volt lehetősége, nem kívánta, félt a repülés gondolatától. De mindig valami megmagyarázhatatlan izgalom kerítette hatalmába, valahányszor meghallotta egy gép zúgását, majd megpillantotta a hófehér csíkot az égen. Foglalkoztatta a repülés gondolata.
Ekkor még nem sejtette, hogy valamikor - nem is a távoli jövőben - élete szerves része lesz a repülés, nehéz terhet tesz elviselhetőbbé számára.
A repülő egyre feljebb emelkedik. Olyan simán repül, hogy szinte érzékelhetetlen a mozgása, mintha egy helyben állna. A részletek eltűnnek. Az utak, folyók vékony cérnaszálakként kanyarognak a tájon, a települések jól kivehető kisebb-nagyobb foltokként különülnek el a többi, egyre kevésbé felismerhető részlettől. Aztán a gép eléri a maximális magasságot. Ekkor már csak színes, geometrikus formák tűnnek elő a szárnya alól, lassan, mint ahogy a nyomtatóból centiméterenként előkúszik a színes nyomtatvány.
A nő fejét az ablaknak döntve ül. Nem alszik, de szemeit lehunyja, mintha a repülés minden percét ki akarná használni pihenésre, mint aki tudja, hogy erre sokáig nem lesz lehetősége. A légiutas-kísérő kedvesen érdeklődik, hogy mit hozhat? Csak fáradtan megrázza a fejét, a beszéd is nehezére esik most. Kéthavonta megteszi ezt az utat.
Szülővárosába repül választott otthonából. Beteg édesanyjához.
Harminc éve kezdődött. Ekkor jelentkeztek először a betegség tünetei. Ma is pontosan emlékszik, hogy munkából hazafelé tartott az édesanyja, amikor hirtelen a lábaiból kiment az erő, minden látszólagos ok nélkül, szabályosan összecsuklott. Aztán az aggasztó jelek sokasodni kezdtek, és egyre gyakrabban jelentkeztek. Süldő leányocska volt, tulajdonképpen fel sem fogta, hogy milyen nagy a baj, amikor megtudta a diagnózist. Soha előtte nem hallott erről a betegségről. Még évek teltek el, amíg szép fokozatosan leépült, egyre jobban kezdte elveszíteni a betegséggel vívott harcot, míg végül tíz év után tolószékbe kényszerült. Közben eljutottak a legjobb kórházakba, a legjobb orvosokhoz, de mindenki csak ugyanazt tudta mondani:
lassítani lehet a betegséget, de megállítani nem.
Tudomásul kellett venniük, hogy szép lassan teljesen le fog épülni. Iszonyatos volt. Mindenkinek. Soha nem beszéltek róla, de mindannyian tudták, hogy mi fog következni. Aztán az ő élete úgy alakult, hogy külföldön végezte az egyetemi tanulmányait, oda ment férjhez, ott alapított családot, ott maradt. Távol az édesanyjától. Folyamatos bűntudatban, hogy nem segíthet a gondozásában, ellátásában, minden teher az édesapjára hárult, meg az otthonmaradt testvéreire és családjaikra. És az állapota lassan, de biztosan romlott. Napról napra, hétről hétre, évről évre. Gondozónőket fogadtak melléje, mert közben a huszadik év után már képtelen volt az önellátásra, fürdetni, ágytálazni, pelenkázni kellett.
Tíz éve már.
Kéthavonta repülőre ül, hazamegy. Három napra. Péntektől vasárnapig.
Törleszteni. A bűntudatból. Mert ahogy fogy az édesanyja, úgy nő az ő bűntudata. Lassan terebélyesedik, míg mindent bekebelez. Már nem perel az Istennel. Évekig, de lehet, hogy évtizedekig naponta feltette a kérdést: miért mér néhány emberre ilyen mérhetetlen, embertelen szenvedést? De válasz soha sehonnan nem érkezett. Ma már nem kérdez. Egyfajta fásult beletörődéssel veszi tudomásul a tényeket. Csak a tehetetlenség érzésével nem tud mit kezdeni. A legnagyobb büntetés, amit embernek el lehet képzelni: tehetetlenül végignézni a két legdrágább ember kínszenvedését, úgy, hogy semmit nem tud enyhíteni rajta! Semmit! Ezek a látogatások nem töltik el örömmel, életkedvvel, energiával, egyre törtebb szívvel, fájóbb lélekkel távozik, mint ahogy érkezett.
Hazajön, hogy végignézze, hogyan válik a valamikor mozgékony, lelkes, tevékeny édesanyja napról napra, hónapról hónapra, évről évre önmaga megcsúfolt, szenvedő árnyékává.
Hazajön, hogy végignézze az édesapja heroikus küzdelmét, ahogy szép lassan elfogy, mint a gyertyaszál, miközben élete egyetlen célja és feladata lesz: ellátni, gondozni a beteg feleségét. Amíg bírja. Aztán a harmincadik év vége felé feladja. Meg akar halni. Mert jobb a borzalmas vég, mint a vég nélküli borzalom. És ezt az értelmetlen szenvedést már emberi ésszel nem lehet felfogni, nem lehet elviselni. Ebbe szépen, lassan bele kell halni.
A pilóta több nyelven bemondja, hogy kéri a biztonsági övek becsatolását, hamarosan megkezdődik a leszállás. Az utaskísérők mosolyogva sétálnak végig az ülések között, és diszkréten ellenőrzik, hogy mindenki végrehajtotta-e a biztonsági óvintézkedést. A színes geometriai minták lassan életre kelnek, egyre több részlet elevenedik meg, ahogy a gép ereszkedni kezd. Pár perc múlva végül egy alig érzékelhető döccenéssel földet is ér, felharsan a pilótának szóló taps.
A repülőből kilépve, pár másodpercre megáll, mélyen beszívja a szülőföld keserédes illatát. Majd lassan elindul, hogy törlesszen adósságából, teljesítse szomorú kötelességét. Péntektől vasárnapig.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Sebestyén Kinga: A szeretet mértékegysége – Decemberi lapajánló
Ünnepi időszakban vagyunk. Már november elejétől gyakran halljuk, hogy elindult az őrület… Szomorú vagyok ettől, hogy ennyire degradáltuk az egyik legfontosabb ünnepünket. Így valóban nehezen megélhető mélységében az, amit igazán adhatna a készülés.
