Hányszor nézte ő is ugyanígy a magasban tovatűnő gépeket, mint valami elérhetetlen, megfejthetetlen, titokzatos rejtélyt! Ilyenkor mindig eltöprengett, hogy vajon honnan hová tart a gép? Kik ülhetnek rajta? Miért repülnek? Mit láthatnak onnan, fentről? Milyen érzés lehet több kilométerrel a föld felett? Sokáig nem ült repülőn. Valahogy úgy alakult az élete, hogy nem volt rá szüksége, nem volt lehetősége, nem kívánta, félt a repülés gondolatától. De mindig valami megmagyarázhatatlan izgalom kerítette hatalmába, valahányszor meghallotta egy gép zúgását, majd megpillantotta a hófehér csíkot az égen. Foglalkoztatta a repülés gondolata.
A repülő egyre feljebb emelkedik. Olyan simán repül, hogy szinte érzékelhetetlen a mozgása, mintha egy helyben állna. A részletek eltűnnek. Az utak, folyók vékony cérnaszálakként kanyarognak a tájon, a települések jól kivehető kisebb-nagyobb foltokként különülnek el a többi, egyre kevésbé felismerhető részlettől. Aztán a gép eléri a maximális magasságot. Ekkor már csak színes, geometrikus formák tűnnek elő a szárnya alól, lassan, mint ahogy a nyomtatóból centiméterenként előkúszik a színes nyomtatvány.
A nő fejét az ablaknak döntve ül. Nem alszik, de szemét lehunyja, mintha a repülés minden percét ki akarná használni pihenésre, mint aki tudja, hogy erre sokáig nem lesz lehetősége. A légiutas-kísérő kedvesen érdeklődik, hogy mit hozhat? Csak fáradtan megrázza a fejét, a beszéd is nehezére esik most. Kéthavonta megteszi ezt az utat.
Harminc éve kezdődött. Ekkor jelentkeztek először a betegség tünetei. Ma is pontosan emlékszik, hogy munkából hazafelé tartott az édesanyja, amikor hirtelen a lábából kiment az erő, minden látszólagos ok nélkül, szabályosan összecsuklott. Aztán az aggasztó jelek sokasodni kezdtek, és egyre gyakrabban jelentkeztek. Süldő leányocska volt, tulajdonképpen fel sem fogta, hogy milyen nagy a baj, amikor megtudta a diagnózist. Soha előtte nem hallott erről a betegségről. Még évek teltek el, amíg szép fokozatosan leépült, egyre jobban kezdte elveszíteni a betegséggel vívott harcot, míg végül tíz év után tolószékbe kényszerült. Közben eljutottak a legjobb kórházakba, a legjobb orvosokhoz, de mindenki csak ugyanazt tudta mondani:
Tudomásul kellett venniük, hogy szép lassan teljesen le fog épülni. Iszonyatos volt. Mindenkinek. Soha nem beszéltek róla, de mindannyian tudták, hogy mi fog következni. Aztán az ő élete úgy alakult, hogy külföldön végezte az egyetemi tanulmányait, oda ment férjhez, ott alapított családot, ott maradt. Távol az édesanyjától. Folyamatos bűntudatban, hogy nem segíthet a gondozásában, ellátásában, minden teher az édesapjára hárult, meg az otthon maradt testvéreire és családjaikra. És az állapota lassan, de biztosan romlott. Napról napra, hétről hétre, évről évre. Gondozónőket fogadtak melléje, mert közben a huszadik év után már képtelen volt az önellátásra, fürdetni, ágytálazni, pelenkázni kellett.
Tíz éve már.
Törleszteni. A bűntudatból. Mert ahogy fogy az édesanyja, úgy nő az ő bűntudata. Lassan terebélyesedik, míg mindent bekebelez. Már nem perel az Istennel. Évekig, de lehet, hogy évtizedekig naponta feltette a kérdést: Miért mér néhány emberre ilyen mérhetetlen, embertelen szenvedést? De válasz soha sehonnan nem érkezett. Ma már nem kérdez. Egyfajta fásult beletörődéssel veszi tudomásul a tényeket. Csak a tehetetlenség érzésével nem tud mit kezdeni. A legnagyobb büntetés, amit embernek el lehet képzelni: tehetetlenül végignézni a két legdrágább ember kínszenvedését, úgy, hogy semmit nem tud enyhíteni rajta. Semmit! Ezek a látogatások nem töltik el örömmel, életkedvvel, energiával, egyre törtebb szívvel, fájóbb lélekkel távozik, mint ahogy érkezett.
Hazajön, hogy végignézze az édesapja heroikus küzdelmét, ahogy szép lassan elfogy, mint a gyertyaszál, miközben élete egyetlen célja és feladata lesz: ellátni, gondozni a beteg feleségét. Amíg bírja. Aztán a harmincadik év vége felé feladja. Meg akar halni. Mert jobb a borzalmas vég, mint a vég nélküli borzalom. És ezt az értelmetlen szenvedést már emberi ésszel nem lehet felfogni, nem lehet elviselni. Ebbe szépen, lassan bele kell halni.
A pilóta több nyelven bemondja, hogy kéri a biztonsági övek becsatolását, hamarosan megkezdődik a leszállás. Az utaskísérők mosolyogva sétálnak végig az ülések között, és diszkréten ellenőrzik, hogy mindenki végrehajtotta-e a biztonsági óvintézkedést. A színes geometriai minták lassan életre kelnek, egyre több részlet elevenedik meg, ahogy a gép ereszkedni kezd. Pár perc múlva végül egy alig érzékelhető döccenéssel földet is ér, felharsan a pilótának szóló taps.
A repülőből kilépve, pár másodpercre megáll, mélyen beszívja a szülőföld keserédes illatát. Majd lassan elindul, hogy törlesszen adósságából, teljesítse szomorú kötelességét. Péntektől vasárnapig.
korábban írtuk
Egyfajta küldetés Elek apó ükunokáinak lenni
Közgazdászként, jogászként, egyetemi oktatóként, virágkötőként tevékenykednek a hétköznapokban, szabadidejüket pedig Kisbaconban töltik Elek apó ükunokái. Kulturális menedzserként segítik szüleiket a Benedek Elek Emlékház működtetésében.
