És ennek nyomán adódik számomra a kérdés: milyen értékrendünk van? Következtetésképp: mit adunk tovább gyermekeinknek, a következő generációnak? Biztos, sokan vagytok így, hogy meg kellene állnunk egy-egy pillanatra és rá kellene néznünk, hogy mit művelünk magunkkal, a környezetünkkel. El vagyunk foglalva azzal, hogy megfeleljünk mindennek, amit elhitetett velünk ez a kor. Alig bírjuk a nyomást, de valóban ezzel teremtünk szerető, békés együttlétet? Ha beleállunk a trendbe? Vajon, valódi értékek mentén gondolkodunk? Tárgyak, eszközök, pénz – mi lett a mozgatórugója az érzelmek megélésének, kifejezésének?
Az alig tinédzser fiam első találkozása a szerencsejátékkal részben azért történt, mert ajándékot szeretett volna venni nekem.
Hosszú évek nehézségeit hozta magával ez az első döntés. Persze emögött mélyebb megélések, hiányok húzódnak, mint maga az ajándék vagy később a nyerés eufóriája, de amióta tudok erről az első pillanatról, a szívem összeszorul, ahányszor csak eszembe jut. Felelős vagyok ezért, és ezt nem önostorozásként írom, pusztán tény. Hála érte: számunkra szerencsés véget ért ez az évekkel ezelőtti fejezet… Talán mesélünk is róla egyszer.
Valahogy a rohanásban, az egymásra figyelés hiányában póteszköz lett, hogy ajándékokkal, sőt azok mértékével helyettesítünk. Ezt az attitűdöt pedig tovább is adjuk.
Jó esetben az értékek félreértelmezése nem csap át ilyen szélsőségekbe, mint ahogy nálunk megesett. Mégis, a hasonló történetek mutatják meg, hogy milyen messzire is vihet a tévút, amit, ha nem veszünk észre, életek, családok széthullásához vezethet.
Én is rendre beleesem az ünnepi „hajsza” csapdáiba, de ma már igyekszem egyre többször megállni, értelmezni, tudatosítani, hogy mi jelent számomra értéket. Egy biztos: az egyik legfontosabb, amit egymásnak adhatunk, az a szeretetteljes figyelem.
