Azt követeltem tőled folyamatosan, hogy boldog légy. Hogy csak a jót lásd az életben, a félig teli pohár állandóan félig tele részéből meríts, s az üreset észre se vedd. Azt követeltem tőled, hogy mindent megbocsáss, s a bántások fullánkját közel se engedd szívedhez. Mennyire tud önző lenni egy gyermek?
Követelőzéseimre rendszerint így válaszoltál: meglátod majd, ha felnősz. Bosszantott ez a válasz. Csak most jöttem rá, hogy hiába töltöttem be a tizennyolc-, huszonnyolc-, harmincnyolc évemet, sejtésem sem volt arról, hogy a felnövés valójában csak akkor történik meg, amikor te, édesanyám, átléped az örök határt.
Látom a kitartás meggypiros igazságát. Semmit sem lehet megvalósítani, ha nincs az emberben kitartás. A kitartás pedig nem más, mint remélni a legreménytelenebb helyzetekben. Élesíteni az elszántságot, mint mészáros a kését. Szikrát csiholni száraz hitből. Te egyedül is véghezvitted, amit mások többen sem tudtak.
A nem fáj könnyűsége, az örökkévalóság ablakszeméből nézve. Te belenyugodtál az utánad jövők reménységébe. Hittél bennünk, gyermekeidben.
A ne legyek túlságosan fontos szelídségét. Azt az önkéntelen mozdulatot, ahogy a csészék közül kiválasztod az egyetlen fületlent, a tányérok közül a repedtet, az almák közül a legkisebbet, a sült csirke egészéből a nyakát. Mert ez mind elég neked.
az ölni tudnék embertelenségét. Azt a bátorságot, ahogy megfenyíted azokat, akik bántják gyermekeidet. Most már értem a reménység rózsaszínjét. Azt az emelkedett lélekállapotot, amikor kiolvasod az emberek tekintetéből, hogy tiszta szívből szeretik gyermekeidet.
a rozsdabarna, a rókabarna, a homokszín és a halvány drapp minden rezdülését, melyet mint járható utat, köveztél ki sokszor bizonytalan gyermekeidnek. Irracionális bizodalmad mindig vicces volt. Hogyan kell szomorúan örvendeni és nyakig kudarcban ülve sikerre biztatni. Remekeltél.
Most már értem a visszalépés narancssárgáját, hogyan kell tapsolni azoknak, akik csak vezetni tudnak, de képtelenek vezetettnek lenni. Legfőképpen megnyugodni abban, hogy a győzelem babérjai elhervadnak, de az a babér, melyet az értelem szintjén a tudás, s az érzelem szintjén a szeretet ad, soha el nem hervad. A láthatatlan babér üdeséget ad, és képes otthonná varázsolni minden környezetet.
mert láttalak téged komor fekete szomorúan, testi-lelki fájdalmak lilájában, habkönnyű örömök bodza-sárgájában, láttalak a düh méregzöldjében és a megbocsátás patyolat tisztaságában.
Azt hiszem, felnőttem. Nincsenek követeléseim az élet Urával szemben, és tőled sem követelném, hogy non stop boldog légy. Most már békén tűröm, hogy hullámaival fel-le-, fel-leemeljen és taszítson a lélek, hisz fent és lent is ott vagy, örök anya.
Mi keressük a kihívásokat, vagy a kihívások találnak meg minket? Mi történik akkor, amikor feladnánk, de valamiért mégis tovább megyünk? Egyebek mellett ezekről is beszél András Róbert cégvezető, a magas hegyek szerelmese a Lélekhang friss epizódjában.korábban írtuk
András Róbert a Lélekhangban: A hegyek türelemre tanítanak (VIDEÓ)
